Damnatio Memoriae

III.

- Lenyűgöző - közli Crimson. Szemével falva a látványt, annak ellenére, hogy őt nem a szexuális izgalom hajtja, nem az a mindent elsöprő energia, ami most is szikrázik a levegőben érintésük nyomán. Az Ő agya az egymásba csavarodó húst látja, a meztelenre csonkított idomokat és geometriai formákat, amik testüket építik fel, látja az izmokat mozogásuk közben, a vért keringeni ereikben, és nem utolsó sorban az egésznek a lecsupaszított vázát, amire az egész felépül.

Nicky rögtön realizálja a helyzetet a két szerelmes helyett is: rettenetesen rossz helyet, és annál is rosszabb időpontot választottak arra, hogy évfordulójukat tisztességesen megünnepelve olvadjanak össze. De, talán ez még nem is lett volna probléma, de az a kijelentés? Meggondolatlan volt. 

Ahogy a mozdulat is, mikor a férfi ellökné a feleségét szimatoló Malkavitát maguk mellől. Hangos sikkantás, táskával való csapkodás és szitkozódás, de Crimsont ilyen aprócseprő dolgok képtelenek kizökkenteni. Egy könnyed mozdulattal dobja hátra a rózsaszín Hello Kittys ernyőt - mert tudja azt, hogy Nicky nem hagyja lehullani -, amit egy koccanás követ, ahogy a két embert a nyakánál fogva szegezi neki a lift oldalának. Nicky sok vicces, emellett kissé izgató dolgot látott életében, de az, ahogy a kis apróság a magasba tartva lóbálja őket, mint valami rongybabákat, minden pénzt megér. Gerince vonalán egy kellemesen lágy izgalmi töltet fut végig, amit bizsergető érzés követ, mintha egy jakuzziban ülve simogatnák a buborékok. Nem mozdul, csak vár. Vár a még el nem hangzott parancsra, mert titkon reméli, hogy Crimson újra feladatot osszon neki, ahogy az előbbi órákban is.

- Szereted őt - állapítja meg a Malkavita. - Annyira, hogy megennéd. Te mondtad. Akkor. Edd. - A parancs tagoltan hangzik el, az élében van valami olyan halványnak tűnő, de mégis erőteljes sugallat, ami még egy ép, logikus elmének sem engedné meg a megkérdőjelezést a komolysága felől.  A nő nyakán az ujjak béklyóként csavarodnak. Felsikít, a férje kapálózva kezd el káromkodni, így Crimson fejében megfordul, hogy túl sok teret ad a levegő áramlásának, de ezzel  már nem törődik. - Hazudtál. - suttogja. - Azt mondják, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy az igazán szerelmesek meghalnak egymásért! - Hideg tekintete parázsként égeti mindkettőjüket, kegyelemről szó sincs, mikor elereszti nőt. Úgy csuklik össze, mintha egy rosszul biztosított sátor lenne orkán idején. A lift legtávolabbi sarkába húzódva keres menedéket, reszketve próbálja magába szívni az Antediluvianok különleges kisugárzását, de képtelen rá. Gondolatai összpontosulása cikk-cakkban ugrálnak ide-oda, az ősi erő, a felsőbbrendűség leteríti rettegése közben.

- Elengedem őt - suttogja Crimson. Mellé lép húzva magával terhét is. - Ha te meghalsz. - A férj felüvölt, Crimson mozdul, de Nicky is alig látja, inkább csak az eredményt. Péppé zúzza a férfi ujjait.

- Gyerünk. Döntened kell! - Crimson türelmetlen üzemmódba kapcsol át, hangsúlyából minden kiérezhető, amit egy Antediluvianból nem akar az ember, sem vámpír. Az idő ugyan nem lassul be, de az áldozat arcáról minden tökéletes sorrendben leolvasható, ha kicsit is figyel rá valaki. Hiába viselkedik úgy, mint egy csapdába esett patkány, aki próbál a ketrece falán felmászni, de mindig visszacsúszik lába, mert szemében ott van a kétség, a félelem teljesedik ki igazán. Sikításra nem futja, így kétségbeesett nyöszörgése tölti ki a teret. Nyüszítve tápászkodik fel lehajtott fejjel, négykézláb, szinte lapos kúszásban próbálkozik úgy megúszni a problémát, hogy elmenekül.

- Nem szeret téged eléggé. - Csalódottsága kézzelfogható, és akkor még a férfiról nem esett szó. Fuldokolva néz a felesége után, pillantása kétségbeesett, a falon cikázik ide-oda. Magyarázna, ha tudna. Alkudozna, ha lehetséges lenne, de Crimsonnak a földi javak még csak nem is javak.