Dementor patrónus

6.

Edevis Tükre

-Maura Xhenia Telyn Handkassle! Egy hét büntetőmunka! Hogy képzelted, hogy tüzet gyújtasz?!-rivallt rá Dellin professzor, a bűbájtantanár.
  -De professzor úr, véletlen volt!-méltatlankodott Maura, hiszen valóban nem direkt csinálta.
  -Nem érdekel! Akkor sem gyújtunk tüzet egy teremben! Ötkor várlak. Az órának vége!-vonult ki a professzor lángoló tekintettel.
  - Hihetetlen, hogy már a második napon büntetőmunkát kaptál. Mégis mi volt ez?-kérdezte Walter a teremből kifelé menet.
  -Fogalmam sincs, de tényleg véletlen volt! Nem hiszem el, hogy büntetésbe küldött! Ez a bűbáj nagyon nehéz, és ő azt várja, hogy elsőre menjen?!-dohogott tovább a lány, majd elindultak bájitaltanra.
  Szokás szerint telt ez az óra is: Maurának és barátainak nem sikerült úgy elkészíteniük a bájitalt, ahogy kellett volna, de nem bánták, mert mint mindig, nagyon jól mulattak.
  Háromnegyed ötkor elindult a Hugrabug klubhelységéből Dellin professzor szobája felé. Mikor odaért, bekopogott, de választ nem várva benyitott a helységbe.
  -Nem mondtam, hogy szabad-szólalt meg a professzor fel sem nézve papírjaiból.
  -Önnek is jó estét professzor-felelte Maura dacosan.
  -Professzor úr.
  -Ahogy akarja-forgatta szemeit.
  -Elsőéves létére nagy a szája, Ms. Handkassle-jegyezte meg Dellin, mire Maura csak sóhajtott, majd megvonta a vállát.
  -Mi lesz a feladatom?-kérdezte unottan a lány.
  -Üljön le oda az asztalhoz-mutatott a sarokban álló kisasztalra-talál rajta pennát meg pergament. Hét óráig itt marad, és írja, a: A bűbájokat nem használom sértésre mondatot, utána elmehet vacsorázni.
  -De...az két óra!-kerekedtek el Maura szemei.
  -Igen, tudom. De ha szeretne még ma végezni, akkor talán lásson hozzá-felelte unottan a professzor, mire Maura nagy duzzogva nekiállt.
  Az a két óra végtelennek tűnt, pedig mikor barátaival tölt időt, két óra alig látszik pár pillanatnak. Mire végzett, már nem is volt ingerenciája elmenni vacsorázni, így a klubhelység felé vette az irányt. Egy sarkon befordulva azonban észrevett egy résnyire nyitott ajtót, amin halvány fény szűrődött ki. Nem tudott parancsolni kíváncsiságának, belökte hát az ajtót, s belépett a terembe. A helység közepén ott állt a fény forrása: egy hatalmas, aranykeretes tükör. Maura tágra nyílt szemekkel lépett közelebb a tárgyhoz. Látta benne vörösesbarna, hullámos haját, formás, kissé sápadt arcát, egszínkék, almatag szemeit, és vékony alakját. Ezután valami olyan történt, amitől egyszerre rémült meg, s találta varázslatosnak. Két ember jelent meg a tükörben: egy vékony, hosszú, szőkésbarna hajú, mosolygó barna szemű nő, és egy magas, fekete hajú, kék szemű, szintén mosolygó férfi. Maura hátranézett, de nem állt mögötte senki. Belenyúlt talárja zsebébe, és elővette a képet, amit a szülei által ráhagyott kis dobozból vett ki, és tartott mindig magánál. Felváltva nézett a képre és a tükörre, majd elkerekedett szemekkel bámulta a tükröt. A szülei voltak benne, ott álltak a tükörképe mellett, mosolyogva, integetve. Maura bambán visszaintegetett nekik, mire szülei csak mégjobban mosolyogni kezdtek. A lány leült a tükör elé, és csak nézte szüleit. Mindig is tudni akarta, hogy néznek ki, mert addig csak egy megfakult fényképen látta őket. Szemei megteltek könnyel. Hiányoztak neki a szülei, hogy nem ők, hanem a zsémbes-bár az utolsó hónapban kedves- Mrs. Stalking neveli. Csak ült, és ült ott, nem tudta mióta, ahogy azt sem, hogy még meddig fog. Egyszer csak nyílt az ajtó, és Dumbledore professzor lépett be rajta. Ő volt az egyetlen, aki sosem küldte büntetőmunkára, aki megértette őt.
  -Á, látom megtaláltad Edevis tükrét-ült le Maura mellé a földre.
  -A...micsodát?-kérdezte halkan a lány.
  -Edevis tükrét. Mindenkinek a legnagyobb vágyát mutatja, amit a legjobban szeretne a világon. Veszélyes tud lenni, nagyon veszélyes. Bennemaradhatunk a képzeletek világában, közben a valóságban meg rohannak a dolgok-nézett Maurára a professzor-Mit látsz benne?
-A...a szüleimet-törölte le könnyeit.
  -Hát igen...valakinek mindene megvan, és pénzt, hírnevet vagy dicsőséget lát benne. De neked, Maura, akinek nincsenek szülei, azt kívánja legjobban, hogy lehessenek vele.
  -Nem is ismerem őket...-suttogta maga elé a lány-Mi van, ha nem is tetszenék nekik?
  -Biztos nagyon szeretének. Ismertem őket, igen jól. Mindig is jó emberek voltak, bátrak, nagylelkűek, és nagyon erősek. Azért kellett meghalniuk, mert a gonoszság ellen küzdöttek.
  -És...ön mit lát a tükörben, professzor úr?-kérdezte Maura, mert nem szerette volna tovább taglalni a szüleiről szóló témát.
  -Egy régi, jó barátot-felelte mosolyogva Dumbledore.
  -Kicsodát?
  -Azt hiszem, ennek a kérdésnek a válaszával még ráérek-állt fel a professzor-Menj aludni, későre jár.
  -Jó éjt tanár úr-mondta felállva Maura, majd Dumbledore után ő is kiment a teremből. Becsukta maga mögött az ajtót, s ezt suttogta:
  -Colloportus!
Bezárta az ajtót, hogy más ne tudjon bemenni, és hogy ő maga se essen újra kísértésbe. Nem akarta újra látni a szüleit, nem állt még készen rá, arra meg még főleg nem, hogy megtudja, hogyan haltak meg.