Let me out

0.Fejezet

A tükör előtt figyelem a mozdulataim, mik teljesen erőtlennek bizonyulnak jelen pillantban, azonban most könnyeimmel küszködök, hogy még véletlenül se induljanak útnak arcomon, szégyent hozva alapból szánalmas lényemre.  A zene, ami alapjára az én hangom van felvéve hangosan szól, ezzel adva a ritmust a tánchoz, amit olyan jól begyakoroltam, hogy ha álmomból felkeltenek is tudom. Habár, ma kiderült, hogy én nem vagyok alkalmas arra, hogy az arcomat adjam a klipphez, túl csúnya vagyok ahhoz, hogy idol legyek, csak a hangomra van szükségük, rám nem. És az egyetlen ember, akire számíthattam, közölte, hogy amúgy esélyem sincs nála, hiszen nézzek már magamra, meg amúgy is van barátnője, amiről egy szót sem szólt nekem.   Mielőtt elmerülhetnék az önsajnálatban és könnyeim kicsordulnának szemeimből valaki leállítja a hangszórót, mit ijedten tapasztalok, vajon mikor jött be? Végig nézek rajta, nem túl magas, mégis hófehér bőre van, kerek arca, ívelt szemei, pici orra és vonal szája, olyan arca van mint egy cicának. Az én arcom is kerek, azonban pici szemeim vannak, telt ajkaim, és az orrom meg túl hegyes. A hajam sem olyan élénk, fényes, mint neki. Az alakja akár a homokóra, míg én egy körtére hasonlítok.   -Te nem jöhetsz be-közli nemes egyszerűséggel.  Bólintok és összeszedem a holmim, az összeset, ami itt volt, már nem tartozok ehhez a céghez, ami enyhén fáj lelkemnek, de nincs mit tenni, el kell fogadjam, hogy az egyetlen dolog, amihez értek sohasem válhat valóra. Mostanában kezdem érteni, hogy JongHyun miért lett inkább öngyilkos, minthogy egy ilyen világban éljen, habár ő sikeres volt, jól nézett ki és egy angyal volt. Vajon most is az? Áh, nincs is túlvilág, az csak az emberek által megálmodott hely, hogy azt higyjék van esély egy jobb létre, de ha meghalunk csak a nagy semmi van. Mi értelme lenne élni, ha a halál után jobb élet vár? És itt miért nem tudnak az emberek nyugodtan, boldogan élni? Hiszen olyan egyszerű lenne, ha mindenki egy kicsit megpróbálná jobbá tenni az életet ebben a világban, ahol évtizedeket lehúzunk.   JongHyun ha létezik ez a világ és meghalok te várj rám.  Olcsó gondolatok, egy senkitől, aki még csak nem is hisz az ilyenekben, de ha már a példaképem ott lehet valahol, megérik az ilyen gondolatok, hiszen ha a halál után van élet vele legyek.   Nehéz léptekkel megyek ki a teremből, ahol a gyerekkorom töltöttem a debütálásra várva, ami ugyebár nem fog bekövetkezni. Minden egyes szegletét átnézem még utoljára a kiadónak, minden egyes sarkot, ahol elrejtőzött pókokat fedezhetünk fel, a poros polcon heverő díjakat, melyet a cég legnagyobbjai szereztek, a bábuk miket a csillagokról mintáztak, ott van a szerelmemé is, meg a bandájáé is, hiszen ők az elnök büszkeségei, bár már egy ideje a seregben vannak, csak néha jöhetnek ki.   Kilépek azon az ajtón, ahova öt évvel ezelőtt hatalmas álmokkal tértem be, csodálva a hely hatalmasságát, most pedig összetört szívvel és lélekkel jövök ki onnan a zajos, emberekkel teli utcára. Senki nem néz rám, habár én sem tulajdonítok sok figyelmet nekik. Utam a Han-folyóhoz vezet, kell egy kis kikapcsolódás, a nyugalom, ahogy a víz áramlik, mi néha olyan mint egy békés kisgyermek, olykor pedig egy viharra emlékeztet, olyankor a folyása heves és sok benne az örvény. Mindegy mely állapotban van jelen pillanatban, nekem hatalmas megnyugvást fog jelenteni, mert ha zavaros akkor a belső énemet mutatja meg, hogy ha tiszta és kellemes, jól leszek tőle. Esténként szeretem nézni, habár most fényes nappal van, nem veszített értékéből.   A táskám és minden értékem leteszem a partra, én pedig a vízbe megyek, hogy lehűtsem magam egy kicsit. Behunyom szemeim így élvezem ahogy a hideg, folyekony anyag nyaldossa a lábam, mint ahogy egy kutya örül a gazdájának. Mivel egy idő után megunom, hogy állok, leülök a földre ezzel könnyítve a folyó dolgát, így több helyen ér, miközben kis halak úsznak el előttem, mintha hívogatnának, hogy menjek velük úszni. Szívesen teljesítem kívánságukat, ha a víz el is nyel, nem lesz baj, megyek aludni. Igen, ez a legjobb megoldás, megpihenek azon a helyen, ahol a lelkibékém mindig megtaláltam. Csak néhány perc, utána örökre békére lelek, jót fog tenni az a kevés alvás, behozom az elmúlt időszakot.   Szép lassan, ismerkedve lépdelek bele a hűs vízbe, mitől kiráz a hideg, egész testem libabőrössé válik, ám ezzel nem foglalkozva haladok tovább, jelezve a hívogató szavaknak, hogy nem adtam fel, megyek. Néhány hal mellettem úszik, egy-kettő pedig körülöttem, mutatva a tettem helyességét. Végül egész testem ellepi a víz, a hullámok visznek, én pedig nem küzdök, hogy kidobjon. Kinyitom szemeim figyelve a víz alatti világot, amiben piócától kezdve van minden. Becsukom a szemem és érzem, hogy az oxigén hiánytól ég a tűdőm, ahogy azt is érzem, hogy a testem reagálna a víz felszínre menetellel, mit nem adok meg neki, most nincs semmi és senki, aki ezen változtathatna. Végül a szédülés olyan erőssé válik, hogy alig érzékelem a külvilágot, már nem látom a víz felszínét. Becsukom a szemem és érzem, hogy az oxigén hiánytól ég a tűdőm, ahogy azt is érzem, hogy a testem reagálna a víz felszínre menetellel, mit nem adok meg neki, most nincs semmi és senki, aki ezen változtathatna. Végül a szédülés olyan erőssé válik, hogy alig érzékelem a külvilágot, már nem látom a vízi állatokat. Érzem, ahogy a sodrás visz, hogy ami kezdetben hideg volt, most mint egy anya ölel körbe. Jól tettem.   -Mégis mi a jó fene van veled?-hallok meg hirtelen egy ismerős hangot, mit már olyan rég nem, így hát nem tudom beazonosítani.-Nyisd már ki a szemed!  
Oh, hogy csukva volt! Akkor azért nem tudtam archoz társítani. Jó, akkor kinyitom szép lassan, szokva a fényt, mi bántja retinám. Egyből olyan sokk ér, hogy pislogok párat, hiszen tuti álmodom. A szőke hajú, karakteres arcú, mandula szemű idol nem lehet. Mégis annyira hasonlít rá, hogy sírni tudnék, de nem tudok, csak nyugalom van bennem.  -JongHyun? Ez volt az összes reakcióm, mielőtt ismét eltűnt a világ.