Let me out

2.

Hirtelen vált a helyszín, ismerős helyen vagyok. Egy nappaliban állok aminek a falai zöldek, vékony szőnyeg van lábam alatt, növények vannak az ablaknál tőlem jobbra, másik oldalamon pedig egy kanapé áll, előtte pedig a falon tévé lóg. Otthon vagyok. Elindulok balra, hogy egy ajtón át kijussak az előtérbe, ahol a kabátok, cipők és táskák foglalnak helyet, és ahonnan a konyhába meg az emeletre lehet menni. Hangos zokogás üti meg fülem, így a hang irányába megyek ugyanis látni akarom mi történik. Fehér színű falunk most olyan idegennek tűnik, és úgy érzem végtelen az út mit meg kell tennem a konyháig, holott négy lépésből megvan. Ahogy benézek a kis helységbe, ahol anyukám az asztalnál ül miközben telefonját markolja és zokog. Apa mellette összeroskadva támaszkodik a pultnak, ahol minden ebéd elkészül, és annyiszor ültem, hogy figyeljem anya tevékenykedését.
-Most tudták meg, hogy meghaltál.
Kísérőm megválaszolta a fel nem tett kérdésem, ezzel hatalmas bűntudatot keltve bennem, hiszen anyáék mindig úgy tudták, hogy velem minden rendben van. Soha nem engedtem látni a fájdalmat amit okoz nekem a cég, JiYong és mindenki más aki ott volt, tehát ez olyan lehet nekik mint derült égből villámcsapás. 
A következő pillanatban a szobámban állok, amit elsőre alig ismerek fel ugyanis a vörös falaim az egyetlenek mik ugyanúgy maradtak, az ágyamon nincs semmi. A szekrényeim felforgatva és nyitva állnak, a közös képeim JiYonggal törötten hevernek a földön, néhány vöröses barna folttal egyetemben, ami olyan mintha vér lenne. Teszek egy lépést, hogy fel tudjam venni, de nem sikerül. Anya hirtelen belép a szobába három hatalmas fekete zsákkal. Kerekded arca most beesett és csontos, szemei csillogása kihunyt, ápolt fekete, dús és hosszú haja most kócosan egy konytba van kötve és látszani engedi az ősz tincseket. Formás alakja sem a régi hiszen soványabb, mint valaha, csontjai ruháján keresztül is latszódnak. Sírva kezd el az első zsákba pakolni, amitől nekem is sírhatnékom lesz.
-Ez a halálod után fél évvel történik.
-Miért ugrottunk az időben?
A férfi rám néz és hirtelen a helyszín vált arra a helyre, ahol tegnap utol ért a halál. Kérdőn pillantok kisérőm felé, aki leül a partra majd rám pillant ezzel jelezve, hogy kövessem. Leülök mellé és az arra járó személyeket nézem emlékezve, hogy én is idejártam mikor időm engedte. Most is itt vagyok, hogy halálomban is nyugalmat találjak. Pedig pont ezért akartam ezt az állapotot, hogy nyugtom legyen. A nap elbújt a felhők mögé, hogy csak láttatni engedje magát, hogy ő amúgy itt van, de ne érzékelj belőle semmi mást csak a világosságot amit előidéz.
-Sokszor fogunk ugrálni az időben, múlt, jelen és jövő-,szólal meg halkan.
-Értem. És itt csak rólam lesz szó, vagy kérdezhetek bármiről?
Bólint, ami nálam azt jelenti, hogy kérdezhetek bármiről így meg is teszem, csak előtte végig gondolom miket is szeretnék tudni, hiszen az ember amikor van lehetősége rá, sosem találja a megfelelő kérdéseket.
-Neked is negyvenkilenc napod volt?
-Igen. Minden öngyilkos személy kapja ezt a lehetőséget, hogy lássa kiknek mit okozott. Ilyen utolsó lelki terror.
-Az összes rajongódat láttad?
Megrázza a fejét szomorúan, még mindig rossz neki, tényleg ennyire lelketlen lennék, hogy előidéztem őt miközben életben is elég sokat szenvedett?
-Én már nem sokat érzek-, mondja a gondolataimban olvasva.
-Tényleg tudod mire gondolok?
-Most nagyjából egy angyal személyét töltöm be. A halál angyaláét.
Keserűség árad hangjából, mitől elszorul a melkasom amit nem is értek, hiszen elvileg halott vagyok.
-Hogy lehetnek még mindig olyan érzéseim, mint mikor éltem?
-Ez alatt az idő alatt lesz. Érezni fogod a legmélyebb depressziót is.
  Csak bólintok azt mutatva, hogy értem amit mond csak épp feldolgozás alatt áll az információ. Ez annyira hihetetlen, meghaltam azért mert nem akartam érezni többé semmit, erre tessék még negyvenkilenc napon át nem szabadulok az emberi halandóságtól. Elmeredek a part irányába, hogy csendesen figyeljem az arra járókat, ugyanis most elég sokan megfordulnak errefelé, ami azért új ugyanis nekem havi egyszer volt időm rá, akkor is este. Az éjszakai Han-folyó volt az én egyetlen igaz barátom akire akkor is számíthattam, mikor mindenki más elhagyott.
  Hirtelen meglátok egy fiút, aki farmerben és lenge pólóban áll cipő nélkül. Közelebb megyek hozzá, nem foglalkozva azzal, hogy amúgy lehet JongHyun mellett kéne maradnom. Közelebb érek és rájövök ki is ő, mitől hatalmasat dobban a szívem, vagy legalábbis imitálja. Szemei dagadtak, és vörösek mutatva, hogy sírt. Elé állok, hogy ismét olyan legyen mint régen, mikor szomorú volt, azonban most hiába cukiskodok ő nem látja. Szeretném megvígasztalni, hogy minden rendben lesz, és nem kell aggódnia semmi miatt hiszen ő tökéletes és mindenki szereti. Most már nem tudom megtenni és mar a bűntudat, vajon ő is ezért van kikészülve? Neki is hatalmas bűntudata van, és emiatt lenne itt?
-Nem bűntudat-, szólal meg hirtelen a halálom angyala, ezzel megijesztve engem.
-Instant szívrohamot kaptam-,mondom a mellkasomat fogva.
-Azt már nehezen-, néz rám tárgyilagosan.-Azért van itt mert szeretett és ő elküldött.
-De ha szeretett miért tette?-JiYongot fürkészem szemeimmel, próbálom megérteni.
-Szerinted az ügynökség hagyta volna, hogy egy olyannal legyen, aki sohasem lehet idol?
-Ez bunkó volt-, szinte köpöm a szavakat.
-Ez az őszinte válasz a kérdésedre.
Duzzogva fonom össze karjaim magam előtt, hiszen hiába igaz amit mond, mégis fáj. De a következő gondolatom az, hogy: tehát szeretett. És én ahelyett, hogy vártam volna rá, vagy azt mondtam volna, hogy sosem adom fel a szerelmem iránta fogtam magam és a vízben kerestem a megoldást. Önző és kegyetlen voltam. Viszont még egy dolog eszembe jut, ami azért átgondolandó.
-Sosem értékelte igazán mit szól hozzá bárki, amit tett mindig magáért tette-mondom.
-Ez igaz, azonban most te számítottál neki.
Lehajtom fejem, ez logikus. Vajon mit mondott neki az elnök?
-Sajnálom-, nézek rá, habár nem hallhatja és nem láthatja.-Kiket fogunk még megnézni?
-Nem sok mindenkit, még a temetésedet is végig nézzük, meg az ügynökséged és a testvéred.
-Ezt negyvenkilenc napon át?
-Bizony, hiszen látnod kell minden egyes pillanatot ami történik jelenleg és ami fog történni, sőt a lehetséges jövőt is megmutatom majd a legvégén.
-Egyáltalán be szabad avatnod ilyenekbe?-Húzom féloldalas vigyorra ajkaim, ugyanis a filmekben és mesékben sosem szabad ilyesmit elárulni.
-Nem igazán, de hát már nem élünk, mi lehet a legrosszabb amit velünk tesznek?-Vigyorodik el és most éppoly helyes, mint életében volt.
-Végre látlak mosolyogni-,mondom közben tekintetem visszavezetem Kwonra.
Annyira érdekes, hogy élhettünk volna boldogan is akár, most mégis miattam sír miközben én állok előtte és látom őt, ő pedig nézi azt a pontot, ahol engem elnyelt a folyó áramlata. Fájdalom hasít mellkasomba azért amiért ilyen kegyetlen velünk valaki odafent.
-Ebbe nincs beleszólása senkinek, ha maradtál volna együtt is lehettél volna vele.
Nem tudok válaszolni ugyanis a leader megindul a folyó felé, mire hatalmas szemekkel bámulok rá. Most ugye nem arra készül amire gondolok, hogy teszi? El akarom kapni a kezét, de tőle pár milliméterre megállok a mozdulatban, ugyanis nem érinthetem meg. Kétségbeesetten nézek az énekesre, aki csak vállat von, mintha nem tudná a választ, hogy is kell megakadályozni valaki öngyilkossági kísérletét. Mit tegyek?
Már ott áll a víz peremén és leveszi a cipőjét. Odafutok hozzá és beszélni kezdek, mintha meghallhatná.
-Oppa nem szabad, nem éri meg. Jól vagyok! Hallod? ÁLLJ MÁR MEG!-Kiabálom a végét.
Mintha meghallaná kétségbeesett hangom megáll és hátrapillant, de nagyjából átfutnak rajtam a bandájának tagjai, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet mivel őt legalább megállították. Elmosolyodok figyelve őket, ahogy körül ölelik a zokogó férfit, hogy támogassák és osztozzanak a fájdalmában. JongHyun mellém áll azonban ő is csak az öt barátot nézi, akik szinte családdá váltak az elmúlt tizenegy évben mégha most külön is vannak a katonaság miatt, ők összetartoznak. Rásandítok a mellettem álló személyre, akin látszik a fájdalom hiszen ő elhagyta a csapatát. Valami hasonlót nézhetett végig, mint most én.
-Végig nézted a srácok gyászát?
Elsötétedett tekintettel pillant rám, hogy ez egy hülye kérdés volt ugyanis a válasz természetesen igen. Megfogom vállát, hiszen neki tízszer rosszabb lehetett több millió ember sírásával szembe találkozni.
-Nincs bűntudatod?-Néz rám.
-Van, de még mindig úgy érzem ez volt a legjobb megoldás-,tekintetem a földre vezetem.-Te nem így érezted?
-Az elején rosszul voltam magamtól. Érdekes, hogy te nem úgy reagálsz.
Csendben nézek fel a kocsira, ahol már öten ülnek és hirtelen ad gázt a sofőr, hogy minél hamarabb tűnjenek el erről a helyről, amit teljes mértékben meg is értek. A Big Bang reppere valószínűleg megérti tettem, hiszen ő is megpróbált meghalni másfél éve, de nem sikerült neki. Nekem sikerült és ezt nem bánom, amitől talán egy nagyon önző és rossz ember vagyok.
-Szerintem mára elég ennyi-,mondja hirtelen.
-Neked mindennap új ember volt vagy naponta több?
Látom rajta, hogy elgondolkodik, de mielőtt válaszolna leül a homokba, így hát követem példáját. Nem érzem a szokásos magába ölelő szemcséket csak, hogy valamin ülök, mintha a semmi és egy szék keveréke lenne.
-Nekem az első három napban csak a rajongókat mutatta a kísérőm, hogy lássam mennyi embert taszítottam a halálba.
Elszorul a mellkasom, vajon hány személyt látott meghalni abban a pár napban? Hiszen csak százat írtak meg Kínában, Koreában is voltak páran. Vajon másik kontinensen is? Hirtelen ötlettől vezérelve megölelem, mire teste feszült lesz ezért egyből elengedem.
-Bocsi-,mondom.
-Nem tudtam, hogy ez lehetséges.
Kérdőn pillantok rá, aztán hamar leesik, hogy tulajdonképpen halottak vagyunk fizikai test nélkül. Hát valószínűleg át kellett volna esnem rajta.
-Mikor van holnap?
-Nem soká, csak mi nem úgy érzékeljük, mint az élők. Nekünk röpke percek, ami nekik hosszú és fárasztó órák.
Erre a mondatra megkönnyebbülve hanyatt dőlök elképzelve, hogy érzem a kis homok szemeket, amik beszöknek nadrágom szárába meg a pólóm alá. Közben elképzelem, hogy a vékony öltözékben fázok, hiszen a szellő biztosan hűs. Látom, hogy JongHyun is hanyatt vágja magát és az eget pásztázza.
-Rég láttam már az eget, azt hiszem ott nem hiányzott ahol voltam, de most úgy érzem az egész nagyon hiányzik.
Felülök és vállon ragadom egy hirtelen ötlettől vezérelve és csillogó szemekkel nézek rá.
-Nézzük meg MinHoékat.
-Nem-,vágja rá.