Let me out

3.

A cégnél vagyunk, ismét látom a frissen mosott padlót, a plakátolt falakat, és a kitett lemezeket, bábukat na meg a büszkeségeit a kiadónak. Mielőtt bármit kérdezhetnék megjelenik Rosé és Lisa a képben, feketében vannak. Velük néhány szót váltottam egész itt létem alatt, azonban hamar meghallom, hogy rólam beszélnek.
-Vajon miért tette?-Szólal meg a vörös hajú lány, akin egy fekete melegítő nadrág van, felette egy pulcsi mivel most lehetett tánc próbájuk. Látszik rajta, hogy nem lett beképzelt.
-Nem tudom, de nem is érdekel-,feleli a másik lány, akin egy szürke nadrág van, felette pedig a hozzátartozó pulóver. Olyan vékony és szép, mindig is irigyeltem a külsejét, ahogy a társainak is.
-Sajnálom szegényt, biztos sokat szenvedett.
-A fulladásos halál nem annyira vészes, mint mondjuk a tűzhalál. Most gondolj bele, ha elevenen elégett volna-,borzong meg a fiatalabb, amin én nevetek, de a mellettem álló személy egyből felhorkant, ahogy Rosé is megrökönyödve tekint a csapattársára.
-Mégis mi ez a borzalmas beszélgetés?
Méginkább nevetni kezdek, hiszen ahogy JongHyun el van borzadva az igazán vicces.
-Azt hittem te tudod, hogy mi fog történni.
-Én csak azt tudom hova kell menni-,von vállat.
Nem válaszolok csak mosolyogva nézek vissza a lányokra, akik már az esti koncertjükről beszélnek, mikor feltűnik egy középkorú férfi, öltönyben és megállítja őket. Hirtelen toppannak meg az énekesek ugyanis nem számítottak arra, hogy az elnök most őket veszi célba egy szent beszéd, vagy éppenséggel egy monológ kíséretében. Engem hirtelen elkap a sírás, hiszen ő volt aki tönkre tett és olyan nyugodtan beszél a felkaroltjaival, mint mikor elhitette velem, hogy vagyok elég jó ide majd utána elmondta, hogy csak a hangom kell neki. Csak arról számol be nekik, hogy most lesz majd egy lelki segély előadás, Dél-Korea leghíresebb pszichiátere jelenik meg, arról beszámolva, miért is szent az élet.
-Nézzük meg-,csillan fel a szemem, ahogy JongHyunra vetem tekintetem, szinte úgy viselkedve, mint egy öt éves kislány, aki lát egy ugrálóvárat. Ő csak meg forgatja a szemeit ezzel is jelezve, hogy márpedig neki marhára nincs kedve ehhez, de ez a dolga, így hát int nekem, hogy induljak útnak. Nem tudom miért hoz ennyire lázba ez a dolog, hiszen már megöltem magam, vagyis pont az ellenkezőjét tettem, mint amit ott elő fog adni egy jó órás előadásban. Bár ez hatalmas megkönnyebbülés a legtöbb idolnak, hiszen öt percnyi idejük sincs. Most ülhetnek ám!
-Szívesen-,kuncogok saját poénomon.
-Mit?
-Ja, semmit-,vigyorgok rá.
Ő csak kérdőn pillant rám, én meg mosolyogva megyek az egyik terembe, ahol mindenki elfér, hogy végig hallgassák a monológot Min Han Jee-től. Egyébként példaképem a nő, nem elég, hogy gyönyörű, kedves és okos is. Én persze, egyik sem vagyok...azaz voltam. Ő másokon segít folyamatosan, én magamon sem tudtam.
Az itt dolgozó emberek érdektelenül néznek a nőre, aki egyébként a ki is lelküket akarja vigasztalni, ámbár azt nem tudhatja, hogy nem hagytam nagy űrt magam után. Legalábbis ezt gondolom, amíg be nem jön az, akit én mindenkinél jobban szeretek, teljesen kialvatlanul, vörös, duzzadt szemekkel, sokkal soványabban, mint valaha volt, ami egyébként teljes mértékben lehetetlen lenne. Borostája azt jelzi, régóta nem borotválkozott, ami még inkább elszomorít, hiszen nem akartam őt ilyen állapotban látni. A barátai, akik egyben csapattársai és családtagjai mellette állnak támogatva őt, amitől olyan hatást kelt a mellkasomban lévő szervem, mintha hatalmasat dobbanna, mintha még szállítaná a vért testembe, de tudom, hogy ez nem így van.
Leülnek ők is, azonban a többi jelenlévő személy érdeklődve, sajnálkozva nézik a hajdani legnagyobb idolokat. Most már ők csak legendák, akiket még mindig milliók imádnak, ám már nem a legnagyobbak. De így is, az egyetlen személy aki meg tudta dobbantani a halott szívem; itt ül, nem pedig a Big Hitnél dolgozik.
A hosszú hajú, kerek arcú, tiszta bőrű nő, aki most fehér köpeny helyett egy kötött pulcsit visel farmer nadrággal. Kedvesen elmosolyodik és a táskájából egy köteg papírt vesz elő, amin meg sem lepődök. Néhányan kezdenek csak érdeklődő tekintettel figyelni rá, ám azok is a férfiak, akik észre veszik milyen gyönyörű. A mellettem lévő személy valamiért engem néz.
-Igen?
-Hogy tudsz úgy viselkedni, mintha még mindig élnél? Várj nem is-,helyesbít-, hogy tudsz úgy viselkedni, mintha szerettél volna élni?
-Nem is viselkedek úgy-,fújom fel arcom.-Csak tetszik ez az állapot.
Felhorkan, miközben inkább az élőket tartja figyelemmel. Úgy érzem én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy figyeljen rám, amit meg is értek miért kéne egy hozzám hasonló iránt bármiféle szempontból érdekeltnek tekinteni? Viszont...
-Nem értem miért nézel le... mikor te épp úgy öngyilkos lettél mint én!
Kérdőn pillant rám, mint aki nem érti a helyzetet, aztán valahogy felfogja és lesajnálóan mosolyogni kezd.
-Nem tenném, ha esetleg most nem úgy viselkednél, mint aki imád élni. Azaz imádott.
-Álljunk meg egy percre-,mondom kiakadva.-Miért lennék most itt, ha annyira szerettem volna élni?
-Mert egy hülye kis fruska vagy-, feleli egyszerűen.
-Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy te majd megértesz. Tényleg hülye voltam. De nem azért amiért mondod, hanem mert úgy gondolod jobb vagy egy kicsit is nálam. Mert nem vagy!
Ezzel fogom magam és kivonulok a teremből, hála az égnek nem fognak már rajtam az atom részecskék, így könnyedén ki tudom vonszolni magam a helyiségből, hogy az aulában megálljak. Fogalmam sincs mi lesz a következő állomás, meg nem is akarok már többet. Csak nyugodtan, békében lenni végre, az élet már így is elég kárt tett bennem, nem akarom ezt a fájdalmat a halál után is, amikor pont ezért menekültem el gyáván.
-Ne haragudj-,mondja hirtelen, amire eléggé ledöbbenek.
-Nem számít-,vonok vállat. Pedig számít.
-Én megbántam, hogy megöltem magam.
Most olyanok vagyunk, mint az élők, csak más miatt szomorkodunk, hiszen ő élni akar, én pedig nyugodni. Örökre.
-Nem értelek, miért szenvednél még ott?
-Pedig érthetnél. Sokan lettek miattam öngyilkosok-,szemeiben fájdalom játszik, amitől hirtelen irtó szar embernek, bocsánat, holt lénynek érzem magam. Nem tudok mit tenni ellene, ám vállára helyezem kezem, ennél többet úgy sem tudok tenni érte.
Valószínűleg én is megbánnám a döntésem, ha bárki miattam meghalt volna. A rossz cselekedetem miatt, ami nekem megnyugvást kéne hozzon, amitől mások rosszul érzik magukat. Basszus.