Törhetetlenül Szerelmes

2. Keserű valóság

9 éves lettem! Igaz még nagyon kicsi de már felfogtam a dolgokat...eddig is rengeteg dolog történt velem de ezek után...pokollá vált az életem!
Anyukám nagyon sokat szenvedett...volt hogy otthon és volt hogy a kórházban! Nem bírtam hogy végig kell néznem anyukám haldoklását! Rengetegszer sírtam, zokogtam csendben, egyedül a szobámban.
Hiányzott apa, anya, a régi élet és hiányzott a múlt...a boldog percek amik akkorra már elillantak!
Pár hét múlva anyukám csak rosszabbul lett! Szörnyen le betegedett mégjobban...egyik reggel arra ébredtünk hogy anya fulladozik a vérben és nem kap levegőt...azonnal hívtuk a mentőket akik fél óra múlva már kint is voltak! Láttam ahogy küzdenek hogy anyát megtudják menteni! Nem tudtam tovább tartani magamat! Kicsordult a könnyem és véget nem érő szomorúságot éreztem.
Valamint azt is éreztem hogy lassan kínok közzött belül meghalok! Amikor anya a mentő kocsiban feküdt én pedig a kapuban álltam könnytól kiázott szemekkel csak annyit láttam ahogy anya szenvedve rám néz és kifolyik a könnye...a szívem megszakadt!
A mentő kocsi elment! Nem is gondoltam arra mivan hogyha akkor látom őt utóljára?!?! Eszembe se jutott!
Azon a napon semmit nem ettem...nem ittam és még csak szólni sem szóltam senkihez! Csak a képet nézegettem...és sírtam!
Eljött az este...nehezen rá vettem magam hogy elmennyek fürödni de enni semmi képpen nem tudtam...aludni meg aztán még úgysem!
Hajnalban amikor már mindenki feküdt de senki nem aludt hiszen senki nem tudott meg csörrent a telefon...ki ugrottam az ágyból és a nappaliba rohantam ahol Emily-t láttam! A telefon a földre dobva, Emily sokkos állapotban könnyekkel küzködve állt és bámult maga elé! Ekkor már mindenki a nappaliban állt!
Emily csak ennyit mondott:
-Meghalt! -ezt a szót kimondva esett össze!
Mindenki lefagyott!
Nem is tudom mit éreztem...egy világ omlott össze bennem! Meg akartam én is halni...éreztem hogy a szívem végleg ketté repedt ami már soha nem forr össze! Akkora űrt eréztem azonnal ami nagyon az univerzumnál is! Teljesen kikészültem...nem beszéltem! Nem mentem iskolába sem!
Csak sírtam...sírtam, sírtam és sírtam!
Eljött a nap...a temetés napja!
Nem akartam ezt...nem akartam a koporsóban látni őt! Bíztam benne hogy ez csak egy tévedés és nem ő fog ott feküdni mozdulatlanul, lélektelenül és holtan!
Reménykedtem!
Elindultunk a temetőbe anyukám temetésére..!
Alig bírtam kimenni...nem volt bennem erő!

A temető kiértébe megláttuk azt a kocsit! Azt a bizonyos kocsit! Azt az átkozott halottas kocsit! Egy koporsót vettek ki belőle...tudtam hogy ki van benne!
A temetést én csak csendben zokogva néztem végig!
Egy levelet tettem anyukám sírjába búcsúként! Ez állt benne:

-Drága anyu! Elmentél tőlem...mostmár végleg! Mi lesz így velem? Nélküled?!?
Bele őrülök anyu hiszen szükségem lenne rád!
De mostmár fentről figyelsz engem és vigyázol rám!
Emlékszel anyu? Én voltam a te angyalkád mert mindíg így hívtál...de...most viszont te vagy az én angyalom aki a többi angyalkával néz engem onnan fentről!
Igérem büszke leszel rám!!
Olyan anyuka leszek mint te! Te olyan tökéletes voltál...
Anyu hiányzol!!! Sosem felejtelek el anyuci mert te mindíg itt leszel a szívem legmélyében!
Imádlak anyu!!