Jobban bánnék veled

3. rész

Körülöttem szépen kiürült a parkoló, de a mögöttem álló terepjáró gazdája csak nem akart jönni. Vagy negyven percet vártam, egyre beidegesítve magam, míg a suli ajtaja kivágódott, és egy fiú lépett ki rajta, egyenesen felém véve az irányt. Normál esetben aranyos lány vagyok, elfogadó és megpróbálok kedves lenni, de egész múlt héten erre a köszönésre vártam Olivertől, egy cseppet lelombozott, hogy nem kaphatom meg. Amint a srác közelebb ért, dühöngeni kezdtem.
- Hé te! - kiabáltam rá nem túl kedvesen. - Tudsz te egyáltalán vezetni?! Nem tűnt fel, hogy teljesen rám álltál? Micsoda bunkó csinál ilyet?! Vagy ha már csinál, akkor alap, hogy kitolja a seggét a suliból mikor a többiek, és szépen elhúz! - kiabáltam. Elég mélyen érintett, hogy lemaradtam Oliver köszönéséről, és ezt a várakozási idő sem enyhítette.
- Nyugi kislány! - próbált csitítani a döbbent srác, aki nyilván nem hitte, hogy a cuki régi kiskocsi gazdája egy denevérfrekvencián visító tinédzser.
- Nem nyugi! Mégis mit gondoltál, hogy nyugodtan keresztrejvényt fejtegetek míg ideérsz és elállsz? - hápogtam, de már nem kiabálva.
- Bocss, azt hittem egy tanáré a kocsi, és akkor még estig itt állna - utalt arra, hogy az autóm nem éppen a legújabb fajta.
- És még a kocsimat is leszólod? - hőbörögtem. - Ha tudni akarod ez egy 1942-es audi alapján készült, és kecses, mint egy párduc. Direkt ilyen fajta, nekem nagyon tetszik - védtem meg a kicsikocsit, és közben meg is simítottam.
- Jó oké, sajnálom, hogy ennyire rád álltam - sóhajtotta, majd fáradtan beletúrt a hajába. Én pedig ekkor realizáltam, hogy milyen helyes is a leüvöltött gyerek, és hogy alapjáraton mennyire hozzá se merek szólni az ilyen kategóriájú fiúkhoz. Sötét haja kiemelte kék szemét, nem volt kigyúrt de izmos volt és magas. Azt hiszem észre vette, hogy végig mértem, mert az eddig fáradt és bocsánatkérő tekintetét átvette egy csábosnak szánt mosoly. Nem mondom, hogy nem volt jó a látvány, de Oliverhez közel se járt. - Mivan kislány már nem vagy zabos? - húzta fel a szemöldökét.
- De igen - morogtam, bár már nem voltam olyan határozott. - Na, szálljál be a kocsidba és húzzál innen szépfiú.
- Megyek már - kacsintott, és ajándékozott meg egy ezervattos mosollyal.
Mikor végre megszabadultam a normális parkolásra képtelen szívtiprótól, és elindultam, rájöttem, hogy mostmár hiába megyek haza, a köszönésről lekéstem. Tehát inkább a törzshelyünkre mentem, a közeli fánkozóba, ahol a barátaim már vártak (Danis kivételével, aki Crystallal volt randizni).
- Na, milyen volt? - nézett fel rám Emily pár csokis fánk közül.
- Rettenetes - morogtam.
- Mit csesztél el? - húzta el a száját Cameron.
- Semmit, én most semmit. De a köszönést lekéstem... - kezdtem bele a panaszáradatomba a fiúról, aki elvette tőlem mai napom fénypontját.
- Úú, és hogy nézett ki a srác? - lelkesedett Emily.
- Fekete haj, kék szem, magas volt és szálkásan izmos - daráltam. - Miért?
- Ó igen, ez az új srác volt - kezdett pletyizni Cameron. - Aaron Petersonnak hívják. Augusztus elején iratkozott be a suliba, és akkor is költöztek ide. Elvileg baromi jó hangja van, és régen valami zenekarban énekelt. Youtubon a számaiknak egész jó megtekintéseik vannak.
- Haver, te honnan tudsz ennyi mindent? - meredtem Camre, aki több pletykát ismert, mint bármelyik izgága fruska a gimiben.
- Megvannak a forrásaim - mosolyodott el titokzatosan, én meg inkább ráhagytam.
- Szóval az én szeptemberem nem pont úgy indul, ahogy reméltem. Mindegy, holnap is köszönhetünk, holnap is dobhatja Gingert, holnap is bevallhatja, hogy szeret, és holnap is elkezdődhet véget nem érő kapcsolatunk. Semmi gond - legyintettem, jelezve, hogy elég belőlem, most meséljen más.
- Öhm. Oké - nézett rám furán Cam, majd elkezdte mesélni, hogy mi tette ki az ő napját. Valami lány, aki állítása szerint hamarosan "beadja a derekát" neki.
- Gratulálok - forgatta a szemeit Emily. Ők elvitatkoztak azon, hogy Cameron most egy hatalmas seggfej-e (Emi ezt az álláspontot képviselte) vagy csak Igazi Férfi (Cam szerint). Én pedig röhögve hallgattam őket.
Hat körül indultam haza, és a kezdeti rosszkedvemet barátaim hamar feldobták, így már mosolyogva hajtottam haza. A ház előtt megálltam, leparkoltam, és dúdolva ugrottam ki a kocsimból. Szokásomhoz híven nem találtam a garázs ajtó kulcsát, így unottan keresgéltem a táskámban. Hallottam, hogy a szemközti ház előtt megáll egy kocsi, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam Oliver apja érkezett meg. Aztán kiszállt a hazaérkező, én pedig megdermedtem, mert meghallottam azt a bizonyos édes mély hangot...
- Hello Marie! - köszönt rám Oliver barátságosan, én pedig virulva intettem neki vissza.