murderer. - nct

f i v e

  Dongyoung, Jungwoo és Yukhei már az utolsó csomagot pakolták, amikor a fõnyomozó telefonja megcsörrent. Odasasszézott, kikerülve minden akadályt, ami az útba került a pakolás közben és a füléhez emelte, amit aztán a vállával támogatott, hogy szabadok legyenek a kezei. "Taeil, itt vagytok?"

      Egy kis csend után megszólalt a vékony hang a másik oldalról. "Ülj le." Mondta halkan és Dongyoung engedelmeskedett. A gyomra görcsbe rándult, nem tudta mire számítson. Egy hümmel jelezte, hogy megcsinálta, amire csak egy mély sóhajt kapott válaszként. "Taeyong, Yuta és én idejöttünk a lakásodhoz, hogy felszedjük Donghyuckot, de nincs itt. Teljesen felforgatták a helyet, mintha egy hurrikán söpört volna végig."

     Ült, de mintha a szoba mégis forgott volna vele, Dongyoung rekedten megpróbálta összeszedni a gondolatait. "Ne mozduljatok, tíz perc és ott leszünk." Válaszolta és kinyomta a telefont. Gondterhelten elõrehajolt és a kezeivel az arcát dörzsölte, mintha fel akarna ébredni egy rémálomból. Majd a hajábatúrt és felnézett a jobbjára, ahol egy aggódó mosollyal találkozott szembe megint csak. Jungwoo olyan volt, mint egy kis angyal, aki megérezte ha valami történt és valakinek segítség kellett.

      Pár szóban elmagyarázta a szituációt a két fiúnak, akik döbbentem álltak és nem igazán tudtak semmit se mondani. Csak gyorsan befejeztek mindent és szó szerint kivonszolták a rangidõst a parkolóba az autójához. Sohasem engedte senkinek sem, hogy vezesse, de most nem igazán érezte magát jól, így Yukheinek passzolva a kulcsot beült hátra. Egész úton görnyedve ült és próbálta elhessegetni az összes negatív gondolatát. Aggódott, ideges volt, mérges és csak önmagát tudta okolni minden miatt.

      "Megjöttünk." Mondta halkan Jungwoo és az anyósülésrõl hátrafordult. Hátranyúlt és megpaskolta a térdét a fõnyomozónak. "Ne aggódj. Minden rendben lesz. Donghyuck erõs fiú." Próbálta meg felvidítani kevés sikerrel. Dongyoung bólogatott és kinyitotta a kocsiajtót, majd miután kiszállt felnézett a magas társasházra, keresve a saját ablakát.

     Az ajtóban már rendõrségi szalag várta, de mindenki ismerte, így még a jelvényét sem kellett elõvennie a kabátzsebébõl. Rezzenéstelen tekintettel nézett körbe a feltúrt folyosón és a szemével a társait kereste. Szerencsére megjelent Taeyong és mindent kikerülve a hivatásos ballerinákat megszégyenítve odatáncikált hozzá, hogy belékaroljon.

     "Nem vittek el elméletileg semmit, de ezt neked kell majd leellenõrizned. Mindenki szerint ugyanahhoz a csapathoz kötõdik, akik Markot is megölték." Kezdett bele és egy kedves mosollyal noszogatta és húzogatta a karját, hogy jöjjön utánna. "Donghyuck nem hagyta magát: több nyom is van arra, hogy megpróbált védekezni. Nem tudjuk egyenlõre, hogy hogyan jutottak be a lakásba, de az is ki fog derülni elõbb-utóbb." Ezen a ponton már csak beszélt, hogy elterejle a fõnöke figyelmét amíg beértek a nappaliba.

     A nappali nézett ki a legrosszabbul. A kanapé felborítva, a könyvek és az összes dísztárgy a földön szétszórva darabokban. A TV eldõlt és csak a kábelek tartották a helyén. A legfeltūnõbb Dongyoungnak viszont nem a rendetlenség volt, hanem az az egy könyv, ami még a helyén volt. Odasétált a polchoz, aminek a közepére helyezve állt és óvatosan levette. A könyv egy kortárs verseskötet dedikált példánya volt, amit még anyukájától kapott a huszadik születésnapjára. Óvatosan átlapozta és a könyv háromnegyedénél egy papírfecni esett a lábai elé.

     Lassan lehajolt és gugoló pozícióban kinyitotta. A kis papíron ugyanazzal a tökéletesített kézírással egy rövid üzenet volt található: 'Találkozzunk, ahol minden elkezdõdött.' Majd megforgatta, ahol annyi állt: 'Senki sem az, akinek látszik. A többiek már csak tudják.' Gondterhelt arccal fölállt és Taeilhez fordult, aki az ablaknak háttal várta az új híreket. "Mi az, hogy senki sem az, akinek látszik?"

     Taeilnek válasz helyett elkerekedett a szeme és valahova Dongyoung mögé bámult ijedten az ajtó irányába. A fiú követte a tekintetét, de már túl késõn. Jungwoo kezében a fegyver elsült és Taeil mellkasába fúródott a töltény, aki a lendülettõl kifordult az ablakon és már csak a lábát látták eltūnni a fehér függönyök között.

     Jungwoo eldobta a fegyvert és elkezdett futni, faképnél hagyva mindent és mindenkit. A mellette álló Yukhei sokkolt állapotban bámult a szeretõje után, látszott rajta, hogy foggalma sem volt a merényletrõl. Taeyong kezébe vette az ügyet és elkezdett rohanni a tettes után miközben kiabált a többi jelenlévõnek, hogy ne engedjék elmenni. Yuta is cselekedett, gyorsan a mentõket tárcsázta a telefonján és kihajolt az ablakon felmérni Taeil túlélésének csekély esélyeit.

     Dongyoung csak állt a szoba sarkában és nem tudott megszólalni, sem megmozdulni. Mintha a lábait cementbe öntötték volna és kapott volna a szájára egy csinos szájkosarat. Nem tudta felfogni, hogy milyen gyorsan veszíti el a legjobban tisztelt embereit. A barátait. Mark meghalt, Donghyuck ki tudja hol van és mit tettek vele. Taeil holtan fekszik a háza elõtt, Jungwooból pedig egy hidegvérū gyilkos lett.

     "Oda kell mennünk, csapda vagy sem." Motyogta és a gyūrött papírra szegezte a tekintetét a markában. "Ez már nem személyes ügy. Ez háború."