Csillagokon túl

6. Fejezet

Andromeda

Miután besötétedett, sokáig nézem a kocsi ablakából a csillagokat, de az utazástól fáradt vagyok már, és elragad az álom. Arra ébredek, hogy az ajtó, aminek támasztottam a fejem, nyitva van, és a sofőr óvatosan rázogatja a vállamat.

– Kisasszony, megérkeztünk – suttogja tapintatosan Charlie, a taxisofőr. Hosszú órák óta vele utaztam, egész jó társaságnak bizonyult.

Kicsatolom magam, és a szememet dörzsölve kikecmergek, hogy mielőtt nekilátok felcipelni a motyómat, kicsit szemügyre vegyem a híres-neves palotát. A talpam alatt simára csiszolt kőút vezet a márványlépcsőig, aminek a tetején hatalmas oszlopok tartják a – számomra kicsit giccses – homlokzatot. Egy-egy oszlop olyan vastag, hogy gyanítom, harmadmagammal sem érném körbe. Valószínűleg szükség is van ekkora oszlopokra az egész épületben, mert a terjedelmes homlokzat alig töredékét teszi ki a Palotának. Elkezdem felfelé emelni a tekintetem, és döbbenten veszem tudomásul, hogy az épületszárnyak a földdel párhuzamosan úgy futnak szét egy pontból – onnan nagyjából, ahol most állunk —, mint a napsugarak, és távolabb is elágaznak, a földre merőlegesen pedig szinte megszámlálhatatlanul sok torony nyújtózkodik az ég felé. Egészen hátra kell hajtanom a fejem, hogy lássam a legmagasabbak tetejét is. Ezt mind persze azért láthatom ilyen jól, mert az egész ki van világítva, ezzel kissé elhomályosítva a csillagok fényét. Bosszant a fényszennyezettség gondolata, de azt mégiscsak el kell ismernem, hogy meseszép az összkép. Ráadásul nyugodt is, ami nem meglepő az éjszaka kellős közepén, mégis próbálom magamba vésni a képet; nem hiszem, hogy túl sűrűn lesz itt ilyen csend és béke.

Charlie kinyitja a csomagtartót, én meg a hátamra veszem a hátizsákom, amiből kikandikál a zsebtávcsövem, meg néhány rántott húsos szendvics. Miközben a bőröndömet magam után rángatva a lépcső felé tartok, másik kezemben az alaposan és biztonságosan becsomagolt távcsövemmel (utóbbi húsz kilogrammot jelent, ez meg azt, hogy majd' megszakadok), Star előttem futkos. Mikor végre felérek a lépcső tetejére, egy kisebb kiáltás kíséretében a földre teszem a holmim. Azt hiszem, én meghalok, mire a szobámhoz érek. Charlie a gyorsabb haladásom érdekében az egyik falnál gubbasztó őrrel tárgyal, a meghívómat mutogatja, tőle most nem várhatok segítséget.

Mintha csak a gondolataimban olvasnának, kilép az előttem tornyosuló ajtón három egyenruhás férfi. Nem katonák, és nem is őrök, szerintem inkább afféle hordár-szerűségek, mert már-már zavarba ejtő udvariassággal, hajlongva elkérik a csomagjaimat, és útba igazítanak a szobám felé. Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de nem sokat mondtak azzal, hogy „D főszárny, IV. mellékszárny, 7. Emelet, 5. Folyosó, 5. Szoba". Nem sok kedvem van éjszaka bolyongani, de mindenesetre megpróbálok egyedül odatalálni. Mielőtt belépek a főbejáraton, Charlie megszólal mögöttem.

– Sok szerencsét, Andromeda Noxas! – biccent mosolyogva, miközben kicsit megemeli a kalapját.

– Köszönöm, Charlie! – mosolygok rá vissza, majd Starral az oldalamon bemegyek. Elképesztő látvány tárul elém. Az előcsarnok legalább kétszerese az egyetem előcsarnokának, pedig állítom, az sem kicsi. A padló márványból készült, és a különböző színű kőzetekből egy képet raktak ki. A tekintetem elindul felfelé, a belső, aranyozott oszlopok mentén, egészen a mahagóni burkolatú mennyezetig. Mivelhogy kezdek beleszédülni az épület méreteibe és a csillogásba, inkább előre figyelek és elindulok. Ma este nem bámészkodok többet, megkeresem a szobámat.

Ahogy visszaengedem a fejem alapállásba, egy gyér lámpafényben csillogó szempár néz vissza rám a szemközti ajtóból. A nála háromszor-négyszer magasabb ajtófélfának támaszkodik, és fel-le jártatja rajtam a szemét. Fehér ingje erős kontrasztot alkot kreolos bőrével és fekete hajával. Nem visel csillogó díszeket, vagy koronát, de már tudom, kivel állok szemben.