Csillagokon túl

8. Fejezet

Andromeda

Nem azt mondom, hogy ideges vagyok, de olyan tisztán hallom a saját szívverésemet, hogy már hozzá igazítottam a lépteim, ahogyan a hercegné mellett haladok a folyosón. Alapesetben nem kerítek nagy feneket a megjelenésemnek, mert hát miért is kellene, de most roppant alul öltözöttnek érzem magam a póló-szoknya párosításommal. Egyáltalán... nem vagyok nevetséges így?

- Meg is érkeztünk! - csicsergi Rose hercegné. Észre sem vettem, milyen sokat sétáltunk, miközben én a botrányos öltözködési kultúrámat forszírozgattam magamban. A kétszárnyú, cikornyás ajtó óriásként magasodik fölém. - Húzza ki magát, kisasszony! - mosolyog rám még egyszer a hercegné, utána hibátlan tartással elvonul, én meg ott maradok magamban. Ahogyan az ajtónállók elkezdik kinyitni a szárnyakat, legszívesebben rájuk kiáltanék, hogy várjanak még egy percet, de esélyem sincs ilyesmire. Feltárul előttem a palota nagyterme. Legalábbis valószínűsítem, hogy az, mert nagy is, meg terem is. Én meg ma is nagyon szellemes vagyok...

- Kerüljön beljebb, Miss Noxas! - szól egy határozott, kissé reszelős hang odabentről. Veszek egy nagy levegőt, aztán a fejemet kissé előrébb nyújtva, körbe-körbe nézelődve belépek. A fekete márványpadlót és a mahagóni plafont aranyozott oszlopok kötik össze, a földig érő aranyszínű függönyök mögötti ablakokon át pedig impozáns kilátás nyílik egy másik szárny falára. Ha jól látom, erkély is van, de nem érek rá túl alaposan szemügyre venni a nagytermen túli világot, mert hirtelen megpillantom a királyt.

- Jó napot kívánok! - köszönök neki úgy, ahogy először eszembe jut, de rögtön kétségeim támadnak afelől, így illik-e köszönteni Wlorre uralkodóját. Érzem, ahogyan a fülem hegyéig pirulok; miért nem tanított nekem soha senki udvari etikettet? Most igazán hasznát venném.

Albearth király tesz felém néhány lépést, de nekem fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, csak állok nagy szemekkel pislogok. Valamiért az jut eszembe, milyen pindurinak tűnik a király a saját rezidenciájához képest. Akárcsak egy sakkbábú.

- Bizonyára kimerítő volt idáig utaznia Loorentrophból - áll mellém a király. Igyekszem úrrá lenni zavaromon, amely elsősorban nem abból ered, hogy egy uralkodóval trécselek, hanem abból, hogy egy idegennel, egy idegen helyen, meglehetősen idegen szituációban találtam magamat. Lépj ki a komfortzónádból, mondanák jó páran. Csakhogy a komfortzónám olyan kicsike, hogy átesve a szerszámosládámon, rögtön ki is bucskáztam belőle.

- Nem - felelem, miközben még jobban elpirulok. Amennyiben ez lehetséges. - Igazság szerint majdnem végigaludtam az egészet... - teszem hozzá, de érzem, hogy talán jobb lenne csendben maradnom. Albearth király elnézően mosolyog, szemeiben mégis némi gúnyt látok villanni. Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak...

- Jöjjön, sétálgassunk kicsit - indul el a teremben, én pedig követem, igyekezvén nem felvenni a saját, rendkívül gyors sétatempómat. Szinte komótosan cammogok. - Ahol most sétálunk, az az Arany Kisterem - mutat körbe könnyed mozdulattal. Áhh, szóval ez egy kisterem. Értem én, értem én. - Jó néhány eseményt itt fogunk megrendezni... - magyaráz tovább, én meg szótlanul bólogatok. Nem igen tudom, mit mondjak. Lelkendezni nem fogok, mert azzal hazudnék. Bizonyára a király is érzi az enyhe feszültséget, ezért legnagyobb örömömre elkezd a lényegre térni. Legalábbis úgy sejtem. - Jól ismertem a szüleit, Miss Noxas - biccenti oldalra a fejét, én meg kissé hevesen felkapom az enyémet, és egyenesen rá nézek. Megfakult, szőke haja borotvált arcot keretez. Vonásai örökös idegeskedésről árulkodnak; elkezdett ráncosodni, és némelyik ránc mélyebb a többinél. Érdekes, mennyi minden leolvasható valaki arcáról. Vajon az enyémről mit olvasna le egy külső szemlélő? Bizonytalanságot? Ábrándozást? Örökös kíváncsiságot?