Romance of the Library (Exo D.O. fanfiction -Befejezett!)

6.

Egy hosszú hónap. Ennyi idő telt el azóta, mióta Kyungsoo és én megbeszéltük, hogy adunk időt a kapcsolatunknak. Rettenetesen rosszul éreztem magam, nagyon hiányzott a fiú. Nem mentünk el sehová iskola után, annyi volt az összes kontakt közöttünk, amit az osztályteremben felvettünk egymással. Sírni tudtam volna. Hiányzott. Borzalmasan.

Két hete folyamatban volt, hogy írok neki egy levelet, amiben minden addigi érzésemet belevettem, de mindig volt valami változtatni való, ezért addig, amíg nem volt tökéletes, minden szavában "én", nem adtam ki a kezeim közül. Teljesen el voltam keseredve, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire el fog keseríteni engem az, hogy ennyire ignorál. Meg sem magyarázta, miért nem akar rólam tudomást sem venni, ezért még nehezebb volt, hogy kétségek között vergődve feküdtem le minden éjjel. Sírtam is... Soha előtte egyetlen fiúért nem voltam képes sírni.

Végigfutottam még utoljára a levelet, mielőtt betettem volna a padjába. Biztos voltam benne, hogy észre fogja venni, ugyanis az az első hely, amit körbetekint. Mindig beleteszi a következő óra tankönyveit, hogy ne óra előtt kelljen bíbelődnie vele. Óvatosan félbehajtottam a lapokat majd becsúsztattam a padba és leültem a helyemre. Ő még nem volt bent, de reménykedtem benne, hogy nemsoká megérkezik. Így is lett.

Leült a helyére, behajolt a padba, leellenőrizni nincs e benne valami, és ekkor észrevette a levelet. Kihajtotta és felismerve írásom rám pillantott. Bólintottam, hogy tőlem származik az iromány, Ő pedig elkezdte átfutni a benne leírt betűket. Ekkor odalépett mellé Bunkó és kitépte a kezéből a lapokat.

-Hát ez meg mi? Valaki levelezik veled? "Kedvesem! Szándékosan választottam ezt a megszólítást, mert az elmúlt pár hónap történései ráébresztettek arra, hogy te vagy a legfontosabb...

-Add vissza! -állt fel Kyungsoo és megpróbálta kivenni a kezéből a papírokat.

-Kussolj! -nyomta vissza őt a székbe a mellkasánál fogva és folytatta a levelem hangos felolvasását. Sírásra állt a hangulatom, tehetetlenségemben fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

-...hogy te vagy a legfontosabb ember aki az utóbbi időben az életembe lépett és fenekestől felforgatta azt. Minden egyes kis együtt eltöltött pillanat olyan volt számomra, mint egy mesebeli csoda. Éltetőerő." -Hű ha! -nevetett. -Valaki nagyon szerelmes itt beléd! Mondjuk, hogy mit eszik rajtad, arról éppenséggel fogalmam sincs. Annyira unalmas vagy és... -megcsóválta a fejét és felsóhajtott. -...hihetetlen, hogy előbb lesz csajod, mint nekem. Ez biztos csak valami vicc. Na de hol is tartottam, hol tartottaaaam... -futtatta szemeit a sorok közt és szótlanul olvasta tovább egy darabig. -"...mikor puha ajkadat csókolhattam végre az maga volt a megtestesült álom." Megcsókolt? Te olyat is tudsz? -nevetett Bunkó. Teljesen bepánikoltam. Felugrottam a helyemről, odarohantam a fiúhoz és rávetve magam kitéptem a levelet a kezéből. Ledobtam Kyungsoo elé az asztalra és könnyeimmel küszködve rohantam ki az osztályteremből. Lefutottam a lépcsőn és a szekrényes folyosóhoz rohantam. Nem volt itt felkapcsolva a villany, ablak pedig nem volt ezen a részlegen, ezért sötét volt a folyosón. Leguggoltam a szekrényem elé és viszonylagosan hangosan sírtam. Fejemet a térdemre hajtottam, szoknyámra folyt a könnyem. Borzalmas volt ez az egész, annyira meggondolatlan és hülye voltam. Miért nem jutott eszembe az, hogy ez fog történni? Mióta ebbe az iskolába járok tudom, hogy állandóan bántják szerencsétlent. Miért kellett nekem pont a padjába besüllyeszteni azt az átkozott szerelmeslevelet? Ráadásul tényleg minden érzésem bele volt fogalmazva, nagyon személyes és nagyon érzelmes volt az egész. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg itt görnyedtem és zokogtam, de egyszer csak lépteket hallottam, ahogy haladnak sietve lefelé a lépcsőkön. Elhallgattam, mert nem akartam, hogy bárki is megtaláljon, ám mikor elhallgattak a lépésének hangjai újra rázendítettem a sírásra. Egyszer csak finoman megfogta valaki a karomat, mire felkaptam a tekintetemet.

-Körbejártad értem a sulit, mi? -szipogtam.

-Nem. Rögtön ide jöttem.

-Minek?

-Mi az, hogy minek? Beszélni szeretnék veled.

-Miről? Rommá égettelek az egész osztály előtt, nem kellett volna odatennem azt a levelet, én... -válasz helyett finoman arcomra simította tenyerét és megcsókolt. Hosszú, gyengéd és borzalmasan puha csókjának érzése a sejtjeimig hatolt. Tenyerét megtámasztotta mellettem a szekrényen, még közelebb csúszva hozzám. Csókunk halk cuppogása visszhangzott az üres folyosón. Elengedtek lábaim és lecsúsztam a földre. Hátamat megtámasztottam a szekrényen, ő pedig elém térdelve sarkaira ült és tovább csókolt. Remegett mindenem. Tenyeremet a mellére simítottam és küzdöttem szívem versenylóként száguldó ritmusával. Eszméletlen boldog voltam, hogy végre megint vele lehetek, megcsókolhatom, érezhetem a közelségét és a puha száját az enyémen. Lassan engedte el ajkaim és csillogó szemei rám meredtek. Nem távolodott el túlzottan tőlem.

-Emlékszel a leveled utolsó sorára?

-Igen. -hajtottam le a fejem szégyellősen. Állam alá nyúlt és gyengéden felemelte tekintetem. Újra fekete íriszeibe bámultam és vesztem el bennük totálisan.

-Én is. -mondta olyan határozottan, amilyen határozottnak még sohasem láttam Őt.

.

.

"Kedvesem! Szándékosan választottam ezt a megszólítást, mert az elmúlt pár hónap történései ráébresztettek arra, hogy te vagy a legfontosabb ember, aki az utóbbi időben az életembe lépett és fenekestől felforgatta azt. Minden egyes kis együtt eltöltött pillanat olyan volt számomra, mint egy mesebeli csoda. Éltetőerő. Egy varázslat. Annyira boldog voltam, mikor megfoghattam a kezed, mikor általam vált semmissé egy magaddal szemben felállított ajtó, egy korlát, egy fal. Közelebb és közelebb kerülni hozzád olyan hihetetlen boldogság volt számomra, amit még én sem tudok megfogalmazni. Még egyszer szeretnék kitérni arra, hogy mennyire rosszul éreztem magam amiatt, hogy bajba kevertem az addig nyugodt életed. Minden pillanatban veled szerettem volna lenni, önző voltam és nem voltam képes belegondolni abba, hogy rád milyen hatással van az én csapodár magatartásom. Nem voltam rád tekintettel, amit annyira bánok... Tényleg borzasztóan! Azt viszont továbbra is tartom magamban, hogy a világ összes perce kevés lett volna, amit veled eltölthetek. Már akkor hiányoztál, mikor elvittek minket a szüleink a rendőrség elől. Az pedig, hogy azóta nem tudtunk rendes kapcsolatot táplálni egymással szinte felemésztett. Az tartott életben, hogy az együtt töltött idő emlékeiből táplálkoztam, de legtöbbször csak még jobban fájt, ahogy visszagondoltam ezekre a csodálatos percekre. Semmi nem tett még annyira boldoggá, mint veled művelődni, olvasni a Han-parton az öledben feküdve, miközben csavargattad a hajam, a könyvtárban segítséget kérni tőled úgy, hogy igazából semmit sem kerestem, csak azért, hogy hozzád szólhassak és valójában arra sem lett volna szükségem, hogy oda menjek... Mondvacsinált indokokkal kelteni fel téged, tudtam, hogy bosszankodsz, mégis megtettem, mert mikor mérges voltál még édesebb voltál, mint amúgy, írni egy üzenetet éjnek évadján, hogy reggel, mikor felkelsz tudatosuljon benned, hogy egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg rólad. Vajon elmosolyodtál? Biztosan. Érzékeny vagy. Annyira szeretem a mosolyod, annyira szeretem, mikor én mosolyogtathatlak meg. Számtalanszor képzeltem el ezt az angyali mosolyt magam előtt. Nem csak hogy az én arcomra is mosolyt csalt, de a szívembe is melegséget. Mikor pedig végre puha ajkadat csókolhattam, az maga volt a megtestesült álom. Azt éreztem, menten összerogynak alattam a lábaim és elájulok. Nem csak szállingóztak a pillangók a gyomromban, szinte kiszakították onnan magukat. Napok óta érlelődött bennem az, amit most leírtam neked és a legfontosabb mondanivalója a levelemnek az az lenne, hogy szeretlek. Tényleg. Beléd szerettem visszafordíthatatlanul. Szeretlek! SZERETLEK!