Romance of the Library (Exo D.O. fanfiction -Befejezett!)

5.

Izgatottan kapkodtam a lábaim az iskola felé, remélve, hogy Kyungsoo végre jön. Három nap telt el a rendőrségi incidensünk óta, azóta nem tudom, mi van vele.

Belépve a terembe azonban megint nem láttam a fiút a helyén ülni. Keservesen felsóhajtottam és leültem a helyemre. Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam a számát, de megint csak az üzenetrögzítő szólt bele. 

-Kyungsoo, kérlek, vedd fel! Nagyon hiányzol és szeretnék veled mindent megbeszélni! Nagyon hülye helyzetbe kevertelek és szeretném jóvá tenni!

Ekkor nyílt az ajtó és végre megpillantottam, ahogy belépett rajta. 

-Végre! Az isten szerelmére, halálra aggódtam magam érted! -nem álltam fel a székemből. A fiú leült mellém és csak szeme sarkából nézett rám. 

-Kyungsoo, kérlek! 

Nem szólt hozzám egy árva szót sem, csak csendben kipakolt az asztalára. Szóra nyitottam volna a szám, de pont akkor lépett be a tanár, úgyhogy elvetettem az ötletet.

Egész órán őt bámultam, szinte mágnesként vonzotta a tekintetemet. Nagyon szerettem volna megbeszélni vele a dolgokat és alig bírtam kivárni, hogy végre véget érjen az óra és nekiugorhassak a magyarázataimmal. 

Amint végre kicsengettem úgy lőtte ki magát az osztályteremből, mintha megégette volna annak atmoszférája. Fürgén szedtem utána a lábaim és lehúztam a szekrényekhez vezető folyosóra. Finoman nekitoltam a szekrénynek, Ő pedig először nézett szemeimbe. 

-Hol a fenében voltál? Miért nem jöttél suliba három napig? Bántottak? Történt valami? Annyira aggódtam érted! -fogtam két tenyerem közé arcát és ahogy összenyomtam pofiját, kissé csücsörített ajkaival. Egyetlen szó sem hagyta el a száját, lefejtette magáról tenyereim és ellépett mellőlem, de megfogtam a karját és visszahúztam. 

-Könyörgöm, Kyungsoo, beszéljük meg! Rettenetesen bánt ez az egész! -könyörögtem neki, de még mindig nem szólt hozzám. Újra el akart iszkolni előlem, de tenyeremet rácsaptam a szekrényre. Csodálkozva nézett rám és elvetette a menekülés gondolatát. 

-Három percet kapsz. -motyogott halkan. 

-Sajnálom! Tudom, hogy az én hibám volt az egész. Ha nem hívlak oda ez az egész meg sem történik. Nagyon nagyon sajnálom, mert önző voltam! Szerettem volna veled lenni, mert... 

-Mert? Szerettél volna velem lenni, mert nem bírtad volna ki másnap reggelig, hogy láss? Miért volt olyan fontos, hogy oda menjek? 

-Mert látni szerettelek volna. És csodálatos érzés volt ... -csuklott el a hangom. 

-Csodálatos? Mi? 

-Csodálatos érzés volt téged csókolni végre. -hajtottam le a fejem és leengedtem karom magam mellé. 

-Mit akarsz tőlem, Haneul? Hogy engedjek a hóbortjaidnak és rúgjam fel az eddig felállított békés kis életemet? Adjak fel minden elvet azért, hogy belemenjek a gyermeteg játékaidba? Mit akarsz elérni? Az apám sík ideg volt. Úgy elvert ahogy hét éves koromban utoljára, és... -becsukta a szemét és elhallgatott. -Nem történt volna meg mindez, ha nem kell odamennem a kicsinyes játékaid miatt. Fogalmad sincs semmiről!

-Tényleg nem tudok semmiről. Viszont érzek valamit, amit nem tudok hová tenni. Akkor is azért hívtalak oda, mert a szemeidbe szerettem volna nézni. Hallani a hangod. Megfogni a kezed... -motyogtam. Közelebb lépett és finoman hátrébb húzott. 

-Sajnálom, de ez most nem elég. Most ennél nekem ... több kell. Vissza kell rázódnom a megszokott életembe és el kell engednem ezt a züllést. Nem akarlak bántani vagy fájdalmat okozni, de nem mondhatok most neked többet ennél.