Romance of the Library (Exo D.O. fanfiction -Befejezett!)

12.

-Ez most komoly? -ugrott a torkomba a szívem és azt hittem, hogy rosszul hallok. Gyengén megszorítottam Kyungsoo mutatóujját, melyet apró tenyeremben fogtam és csak abban tudtam reménykedni, hogy ez az egész csak egy kitaláció és valójában nem is igaz semmi ebből. Biztos voltam benne, hogy csak álmodom. Az én szüleim nem tehetik ezt velem! Kiskoromtól kezdve pátyolgattak, mintha egy szegett szárnyú galamb ennék, a keblükön melengettek, megtettek mindent azért, hogy jól éljek, meglegyen mindenem, elkényeztettek, erre most jön egy nehéz időszak, összekeveredek egy olyan fiúval, akit ők nem bírnak elviselni a közelemben és ez a vége? Öngyilkosság felé akarok menekülni bánatomban, ők pedig ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni a problémám, elfordulnak tőlem, megvetnek és kiteszik a szűrömet otthonról? Milyen álomvilágban éltem eddig a tökéletes családommal kapcsolatban? Ez lenne a valódi énjük? Komolyan ennyire félreismertem őket? 

-Szerinted viccelnék ilyennel? Azt sem tudtam, hogy a fenébe hozzam ezt fel. Alig hittem a fülemnek, miközben a beszélgetésüket hallgattam. De ne aggódj, én sem vagyok jobb helyzetben. Engem azzal fenyegettek meg, hogy ha nem hagyok fel azzal, hogy veled találkozgatok, nyugodtan megbarátkozhatok a gondolattal, hogy lemondok az örökségemről. Jobban mondva nem is fogok tudni lemondani róla, mert még azelőtt kihagynak belőle, hogy szóba kerülnék. -ráncolta össze a szemeit csalódottan. 

-Tényleg ugyanabban a cipőben járunk. Nem fogsz tudni menő kocsit venni, én viszont momentán hajléktalan lettem!

-Nem eszik olyan forrón a rizst! -mosolygott. -Kiterveltem valamit végszükség esetére! 

-Mégpedig? -sóhajtottam egy nagyot. Borzalmasan reménytelennek éreztem a helyzetet, de nem akartam lelombozni a negatív gondolataimmal. Mindenesetre nem álltam túl pozitívan a mondókájához, nem reméltem tőle túl sokat annak ellenére, hogy még szóra sem nyitotta a száját azzal kapcsolatban. 

-Beszéltem a mamával. Tudod, mondtam, hogy nagyon jóban vagyunk és tényleg mindig számíthattam rá, mikor anyuék kiborítottak. 

-Igen, emlékszem. És? 

-Azt mondta, hogy nagyon szívesen segít. 

-Mégis hogy?

-Anyagilag.

-Ezt most nem teljesen értem. Kifejtenéd kicsit bővebben, kérlek? 

-Mondtam neki, hogy utcára tettek a szüleid. Neki meg van egy kis lakása a belvárosban, amit nem használ most senki. Azt mondta, nagyon szívesen kölcsön adja nekem. Szóval nekünk, mert nyilván nem egyedül mennék oda. 

-De Kyung, ezt hogy képzelted? Miből fogunk megélni? 

-Ne törődj most azzal. Tudod jól, hogy kitartó, céltudatos és okos vagyok, erre is van már megoldás. -mosolyogva megsimogatta arcom és hüvelykujjával finoman letörölte az idő közben kicsorduló könnycseppemet. 

-De...

-Nincs semmi de! -nyomta finoman mutatóujját ajkaimra. Elhallgattam és hangosan felszakadt belőlem a sírás. Mozdulatlanul ültem, csak a vállaim rázkódtak attól, hogy zokogtam. A fiú nem tudott mit tenni, nem vigasztalt szavakkal. Finoman magához ölelt és a hajam kezdte el simogatni addig, amíg nem csillapodott az érzelemkitörésem. Valamivel később elaludtam és csak másnap reggel keltem fel. Éreztem, ahogy a doktor este bejön és bead egy injekciót, de nem keltem fel rá. Jobban mondva de, de képtelen voltam kinyitni a szemeimet. 

A reggel különös meglepetéseket tartogatott a számomra. Az első, amit megpillantottam, mikor kinyitottam a szemem az Kyung volt. Farmering volt rajta, amit annyira szerettem, hogy nem voltam képes szavakba önteni. Mosolygós volt az arca, nem is tudtam mire vélni ezt a nagy boldogságot. Egy csokor virágot szorongatott a kezében, a másik kezével a kézfejemet simogatta óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon a branül környékén