A világban rend uralkodik, mindenkinek az élete ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ez a dolgok rendje, fekete-fehéren, papírra vetve.
Ám amikor a sorrend felborul, és a rend felbomlik, minden kicsúszik a kezünk...
Tompa lüktetést éreztem a fejemben. A végtagjaim zsibbadtak voltak, de egyébként jól voltam. Megpróbáltam elmozdulni a kényelmetlen pozícióból, ami a karomat nyomta, ám nem tudtam megmozdítani a kezeimet. A lábaimmal rúgni próbáltam, de az se sikerült. Épphogy magamhoz térve rájöttem, hogy a végtagjaim bilincsekkel a székhez vannak rögzítve.
A bilincsek égettek és körülöttük a bőröm vörösen kipirosodott, ezért megpróbáltam a lehető legkevesebbet mocorogni, nehogy jobban felsértsem a csuklóimat.
A torkom újból tombolt az ismerős éhség, és tudtam, nincs sok hátra ahhoz, hogy újból eluralkodjon rajtam a vérszomj. A bennem lévő szörnyeteg éhesen kaparta a torkom, minél előbb a felszínre akart jutni.
Lassan kinyitottam a szemeimet és felmértem, hogy hova kerültem. Egy sötét kis cellaszerű lyuk volt, kőfalakkal, a sarokban penész szaladt fel a plafon felé. Láthatólag valamilyen pince helyiség lehetett a föld alatt. A szoba közepén én voltam egy kényelmetlen faszékhez kikötözve, fölöttem egy félig kiégett villanykörte pislákolt, de egyébként szurok sötét volt. Egy hatalmas vasajtó zárt el a külvilágtól, mint amik a középkori várakban szokták elzárni a foglyokat. Az ajtótól jobbra a falon különböző méretű kések és fogók voltak felfüggesztve. Nem akartam tudni mire használták őket.
A lehetőségeimet mérlegeltem, mihez is kezdhetek magammal egy ilyen helyzetben. Felmérve a körülményeimet, nem sok esélyem volt a menekülésre, a bilincsek folyamatosan égették a karomat, a torkom száraz volt, tudtam, hogy vér nélkül a jelenlegi állapotomnál csak gyengébb leszek, az pedig egyet jelentett azzal, hogy a kiszabadulás esélye is csak egyre csökkenne.
Megpróbáltam valahogy kitörni a bilincsekből, de a sebeim csak egyre mélyebbek lettek. A karjaim szinte égtek a fájdalomtól és kezdtem elveszteni az irányítást magam fölött. Az idő múlt, én egyre fáradtabb lettem, ám a sebeim nem hagytak aludni. Néha elszenderültem, de az alvás után csak rosszabb volt magamhoz térni.
Nem tudtam mióta lehetek a cellában, órák vagy napok telhettek-e el, a villanykörte fénye ugyanolyan gyenge maradt, és az ajtó egyszer se mozdult meg. A fejemben folyamatosan ugyanazok a gondolatok pörögtek egymás után. Vajon ez itt a vég? A testem meddig bírja elviselni a táplálékhiányt?
