A világban rend uralkodik, mindenkinek az élete ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ez a dolgok rendje, fekete-fehéren, papírra vetve.
Ám amikor a sorrend felborul, és a rend felbomlik, minden kicsúszik a kezünk...
Ugyanabban a cellában ébredtem, penészes kőfalakkal körülvéve, egy vasajtó mögé bezárva, a villanykörte ugyanúgy villódzott, de valami különös volt... a már megszokott folyton sajgó fájdalalmat nem éreztem. Nem voltam kikötözve, és a testemen minden seb begyógyult. Hosszú idő óta most éreztem magam a legjobban, a torkomból eltűnt a szomjúság és az érzékeim kiélesedtek, nyugodtan tudtam gondolkodni.
Mégis a cellában uralkodó keserű kávéillat és a padlóra rászáradt vérfoltok borzongással töltöttek el, és újra átfutatták a fejemben a lezajlott eseményeket. Ahogy karmok fúrodtak a testembe, a vér sötét kontrasztot alkotott a sápadt felszínnel, a kezem akaratlanul is összerándult az emléktől. Fantomfájdalom szaladt át rajtam, tisztán éreztem a hideg fémpenge élét, ahogy számtalanszor belém mártották, míg a bőr helyén nem maradt más csak a vékony hámréteg alatt meghúzodó izomkötegek. Az ujjaim maguktól végigsiklottak a vágások nyomvonalán, ahol a bőr apró fehér cérnavonalként összeforrt, és halványan kidudorott, mintha apró öltések sokasága lett volna. A sebhelyeket alig lehetett észrevenni, mégis számomra csak külön ómenként szolgáltak. Egy széles csík az oldalamtól egészen a combom tetejéig, egy másik heg pedig combközéptől egészen a térdkalácsomig futott lefele. Sokkolt a látvány, a bőrömön eddig semmiféle horzsolásnyom nem húzódott... soha nem törtem el eddig lábam vagy karom, gyerekként a szüleim a tenyerükön hordoztak és óvtak mindentől... el sem tudták volna képzelni, ami az elmúlt pár napban történt velem.
A szívem leesett a gyomromba, reménytelenség töltött el, és egyre gyorsabban szedtem a levegőt. A lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, és a homlokomat a mellkasomhoz nyomtam. Nem értettem hogy kerültem ide... nem emlékeztem az elmúlt pár nap eseményeire, ahányszor fel akartam idézni az eseményeket, szagok és színek tömkelege árasztott el, és leírhatatlan düh, amit nem értettem miért tombol bennem. Bántani akartam mindenkit, de nem értettem miért... mert nem emlékeztem semmire sem... Egyedül egy sikátor halovány képe rajzolódott ki előttem, ajkak nyomódtak az enyéimhez, és kezek markolták a csípőmet, valami hideg a nyakamnál... Fájdalom, hidegség, majd égető tűz... A csókok között egy vörös szemű fiú arca rajzolódott ki, akit mindennél jobban bántani akartam... feltépni a torkát, kicsavarni a nyakát, eltörni minden apró csontot a testében, csakis azért, hogy egy apró szünet után újra kezdhessem az egészet.
