A világban rend uralkodik, mindenkinek az élete ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ez a dolgok rendje, fekete-fehéren, papírra vetve.
Ám amikor a sorrend felborul, és a rend felbomlik, minden kicsúszik a kezünk...
Az iroda csendjét egy határozott kopogás szakította meg. Tétován hátrasandítottam ki lehet az, ám Gabriel egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Fekete opálként csillogtak, ezernyi titkot rejtve, ám a szája sarka cinikusan fölfelé görbült.
- Bejöhetsz Claire. – mondta lassan, ha meglepetésként is érte a kopogás, a legkisebb jelét sem mutatta. Nyugodt volt, és úgy ült a székében, mintha a világ összes titkát ismerné.
Az ajtó halk nyikorgással nyílt és csukódott. Visszafordítottam a tekintetem Gabrielre, és láttam a néma kihívást a szemeiben. Apró, finom léptekkel egyre közelebb ért hozzánk az új jövevény , végül pedig az én székem mögött állt meg.
Óvatosan beleszagoltam a levegőbe, hidegség és kimértség áradt a mögülem, a szörnyeteg egyből megállapította, hogy nem jelent számunkra veszélyt. A szaga még a figyelmét sem keltette fel, száraz volt, mint a korhadó fa. Fintorogva elfordult és visszahúzódott a tudatom egy távoli sarkába.
- Gabriel. – szólalt meg egy magas, dallamos hang. A téli száncsengőkre emlékeztetett. – Miben segíthetek?
- Mint tudhatod Claire, Lishbeth mostantól a klánunk tagja, ám mielőtt feltétlen bizalmunkat élvezné, át kell esnünk pár kevésbé kellemes vizsgálaton. – minden szavával egy szélesebb lett az arcán a mosoly. Egy apró szikra csillogott a szeme sarkában, tetszett neki, hogy feszegetheti a határaimat.
Cinikusan, kihívóan nézett rám, élvezte, hogy ő áll a helyzet magaslatán, én pedig azt se tudom mi fog történni. Már a cellában megmondhatta volna, pontosan milyen helyzetbe fogok kerülni azzal, hogy a vérvonal tagjává tesz. De nem tette, szánt szándékkal a sötétben tartott, mert élvezte a kiszolgáltatottságom. A bennem lévő szörnyeteg hangosan vicsorgott, és most először összhangban voltak az érzéseink. Én is dühös voltam, végtelenül dühös. Hogy merészel direkt sarokba szorítani minket. Mintha gyenge kis egerek lennénk, akiket csak úgy el lehet taposni, szét lehet tépni, és gond nélkül megsemmisíteni.
