A világban rend uralkodik, mindenkinek az élete ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. Megszületünk, élünk és meghalunk. Ez a dolgok rendje, fekete-fehéren, papírra vetve.
Ám amikor a sorrend felborul, és a rend felbomlik, minden kicsúszik a kezünk...
Az ajtón kilépve megcsapta az orromat a többi cellából áradó odor. Ám onnan az áradó szag fele annyira sem volt sokkolóak, mint a látvány. Minden mocskos volt, por és alvadt vér száradt rá a vasrácsokra, a földön a legkülönbözőbb cafatok és maradványok voltak elszórva. Ám ezek a cellák másmilyenek voltak, mint amiben én voltam. Igaz, mocskosabbak, de volt természetes fény a foglyoknak, a plafon alól egy vékony vízszintes csíkban napfény áradt be a piszkos térbe.
A szemeim automatikusan átsiklottak a rácsok között megbúvó alakokon. Törékenyek és élettelenek voltak, szinte már holttesteknek tűntek. Megrökönyödtem a látványtól, ám ahelyett, hogy lefagytam volna, csak gyorsítottam a lépteimen. Hallottam, hogy a férfi a cellából szorosan követ, ám ahelyett, hogy az irányt mutatta volna, rám bízta az útvonal felfedezését.
Sietős léptekkel haladtam végig a cellák közötti vékony, egyenes folyosón, aminek a végén egy lépcső vezetett felfelé. Sebesen vettem a fokokat, és az emelkedő végén újból egy zárt ajtó várt.
Puha ujjak szorították meg a felkaromat, majd az oldalamat súrolva a fekete alak elém lépett, és egy ezüstösen csillogó fémkulcsot csúsztatott a kulcslyukba. Halk kattanással nyílt is a zár, és egy széles mosollyal tárta ki előttem az ajtót.
- Csak utánad, Lisbhetem. – gavallérok módjára maga elé engedett, és sötéten csillogó szemekkel figyelt.
Habozás nélkül léptem át a küszöböt, és a fény egyből elvakított. A szemeim elszoktak a Naptól, és most minden sugarát tűszúrásnak tűnt. Párat pislogtam, és óvatosan körbenéztem, hova is kerültem.
Meglepetésemre egy hatalmas reformkori kastélyban találtam magam. Olyan volt, mintha egy időutazáson estem volna át, az egész ház egy műemlék volt. Elegáns krémszínű falak, finom aranykontúrok, kristálycsillárok lógtak a plafonról és az egész házon keresztülsuhant a fény. Minden világos volt, derűs és tiszta. A falakat tükrök díszítették, és a hatalmas üvegablakok szabad átjárást biztosítottak a fénynek. A sötét fenyőparkettán elegáns színes mintázatú szőnyeg terült el, az ablakokat pedig vörös függöny szegélyezte. A társalgó közepén egy kandalló állt, amelyet pompás bútorok vettek körbe. Ám a sokkhatást nem nagyszabású dizájn, hanem a rám szegeződő hat szempár okozta.
