Meddig mész el értem?

Prológus

Megcsonkított holttestek. Rémült sikolyok. Rettegő tekintet. Anya... Apa... Miért? Nem akarok egyedül maradni! Ne hagyjatok egyedül!

Egy sötét teremben vagyok, középen egy székkel. Bármerre nézek nem látok mást, csak végtelen sötétséget. A széket fény veszi körül. Helyet foglalok, de akkor megjelennek. Olyanok mint, én de mégse. Mind más-más ruhában vannak és más az arckifejezésük. Ott a romantikus, az ijesztő, a türelmetlen... és ott van ő is. Akit meg akarok fékezni. Rám néz azokkal a halotti szemekkel és azzal az őrült vigyorral. A szája széléből vér csorog ki, majd folyik le az arcán.
- Ne hidd, hogy magadnak köszönheted ezt a lányt! Nem a te bírtokodban van. Hanem az enyémben. És addig lesz a tiéd amíg én azt mondom.
Hirtelen megjelenik mellette Jessy. Az őrült énem felé fordul. Átöleli Jessyt és megcsókolja. Jessy visszacsókolja, de... Ez nem lehet igaz. Csak ölelik és falják egymást, míg Jessy is olyan lesz mint az őrült énem. Elszakadnak egymástól. Jessy is ugyanolyan.
- Soha nem voltam a tiéd. Kinek kellene egy olyan ember, aki nincs tisztában az igazsággal?
A kezeimet a fülemre szorítom. Nem akarom hallani. Ez nem a valóság!
-Nem!

***

Idegesen nyitom ki a szemem. A testem tiszta veríték, kapkodom a levegőt. Csak egy álom volt, de mégis...
-Nath, valami baj van?
Az ajtóban álló szerelmemre nézek, aki nem rég még más volt. Olyan... nem evilágra való. És akit meg kell védenem.

Ha nem olvastad még az Egy pillantás elég című könyvemet, ajánlom hogy először azt olvasd el, mert úgy minden tisztább lesz.