Meddig mész el értem?

7. fejezet

(Jessy)

  Legbelül tudom, hogy túl elhamarkodott vagyok, de amit Jack mondott az rávilágított arra, hogy minél tovább halogatom a megmentését, annál előbb fog kárt okozni magában. Beszélni akarok Ricky-vel. A kocsiban úgy tűnt, hogy intelligens. Nem szabad alábecsülnöm.
- Jessy!
  Először azt hiszem, hogy Nathan közeledik felém, de ahogy a lámpafényben a szeme zölden megcsillan, tudom, hogy ez Ricky.
- Halljam, miről akarsz velem beszélni.
  Kihívóan méreget, tudja, hogy nem vagyok buta, hogy bármire képes lennék, csak azért, hogy megmentsem Nathan-t. De egyenlőre nem tudja, hogy mit kezdjem a helyzettel. Pár lépéssel közelebb lépek hozzá, csak egy fél méter választ el minket. Tudom, hogy a tekintetem eltökélt, magabiztos.
- Beszélni. Tudni akarom, hogy miért teszed ezt az egészet. Mit ártott neked Nathan?
A szeme először a meglepődöttségtől elkerekedik, de aztán összeszedi magát és halványan elmosolyodik. Nevetségesnek tart és ez idegesít.
- Az a baj, hogy ha elmagyaráznám, te még akkor se értenéd. Az egész baj ott kezdődik, hogy akárcsak Jeremy és a többiek, én csak Nathan egyik altere vagyok, semmi több. - kikerül és leül a tető szélére, lelógatva a lábait. A szeme egy ideig a távolba mered, megvárja amíg mellé ülök, és csak aztán folytatja. - Számunkra Nathan teste olyan, mint... mi lenne rá a legjobb hasonlat? Talán mint egy elmegyógyintézet. Van hol 'laknunk és ennünk', de az egészet betöltő halvány őrület miatt nem tud minket kárpótolni. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha én lennék az őrült de ez nem igaz. Minden ember részben őrült, de ha több személyisége van, akkor akaratlanul is valamelyikre rátapad az összes őrültség, a többieket ezzel úgymond megmentve. - felém fordul, látom rajta, hogy minden szava őszinte.
- Fogadni mernék, hogy a többiek ezt nem érzik át.
- A kezdetektől fogva rám ragadt az őrület, ezért ők még csak a jelenlétét se érzékelték. Nem hibáztatom őket ezért, de Nathan más eset. Ő uralja a fényt, ami egy megváltás. A fényben akartam lenni, csak egy kis ideig, hogy az őrületet hátrahagyhassam, de még a felszínre is követett. Nyolc évvel ezelőtt... mikor az anyja meghalt...
- Csak szabadulni akartál.
  Kezdem megérteni, hisz senki nem örülne túlságosan, ha hasonló dolog történne velük. Nem szólalunk meg, csak nézzük a kivilágított várost. A tenyere lassan az enyémre siklik, az ujjai az enyéimre fonódnak. Az érintés különösmód, kellemes.
- Hadd csókoljalak meg.
  Meglepődötten fordulok felé. A tekintete komoly, én viszont nem tudom, hogy mit válaszoljak. A szeme nem csillog most olyan őrülten, de még mindig zöld, nem szürke. Nem Nathan csókolna meg, ebben a pillanatban most mégse bánnám. Halványan de egyben félve bólintok.
  Lassan közelít, ez a közelség pedig megrészegít. A szemeim előtt csak Nathan létezik. Forróság lep el mindkettőnket, amint az ajkaink érintkeznek. A helyzet, a hely az idő és a személy idegen, az érzés mégis ismerős. Mikor elszakadok, Nathan van előttem. Szürke szemeivel engem les, megtörten és talán csalódottan.

(Ricky)

- Tiszta sor, hogy ezzel a húzással, megzavartad az idillt kettőjük között. Szép volt!
  Ez volt a tervem, amint elkezdtem mesélni ennek a lánynak, de azt sose hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz lélekben elszakadni tőle és visszatérni erre a helyre. Egy pár percre még az őrület is alábbhagyott, és csak mi ketten voltunk ott a tetőn. Nem akartam visszatérni, de ha egyszer a fénybe akarok kerülni, nem volt más választásom.
  A könnyeim forrón folynak le az arcomon... Nem akarok sírni, az érzés furcsa és idegen, sose hatott rám így senki. Ez megijeszt de egyben reményt kelt, hogy talán nekem is jut egy csöppnyi remény, hogy megszabadulhatok az őrülettől, ami gúzsként köt ehhez a helyhez. Ezt az érzést akarok űzni, amíg ez a test el nem rothad.