Démonjaim

Felépülés...vagy mégsem?

Talán az iskola kezdete óta nem írtam. Kíváncsi voltam, hogy mit vált ki belőlem az új tanév.
 
Eddig két hét telt el. Járok az orvosomhoz, és egész nap tettetem, hogy jól vagyok. Evési naplót kellett készítenem, amiben bele kell írnom mindent amit egy nap eszek. Mindenkivel olyan jól elhitettem, hogy jól vagyok, hogy még én magam is így éreztem.
Aztán jött a csúnya valóság.

A héten az utolsó előtti óránk tesi, amin a tanár bejelentette, hogy 400 méteres futást mér fel, ami nálunk 4 kör a suli sportpályáján.
Éreztem, hogy nem fogom bírni, de nem állhattam ki. Mit is mondhattam volna? "Elnézést tanárnő nem futhatom le, mert anorexiás vagyok és beájulok" ?
Így lefutottam a köröket, amik után persze pocsékul voltam. Nem kaptam levegőt, a szívem hihetetlen gyorsasággal vert, szédültem és alig tudtam lábra állni.
Betaláltam az öltözőbe, ahol mondták, hogy igyak mert attól biztos jobb lesz, de visszautasítottam.
Az egyik padon ültem és a szédülés nem múlt el. Egyszer csak elhagyott az a maradék kis erőm is és leestem a padról.
Gyorsan korrigáltam a kezeimmel, hogy ne essek teljesen előre, és gyorsan ülő helyzetbe voltam újra mutatva, hogy nem történt semmi.
Egy barátnőm emiatt elég rendesen kiosztott, hogy "nem értem mit vársz, ha nem csinálsz semmit", miközben én egész héten próbáltam jól lenni, szóval ez elég rosszul esett.

Következő nap, a szüleim közölték ezt a kis incidenst orvosommal, aki kiakadt. Ő is azt hitte jobban vagyok már. Mondta, hogy nem tudja hogy tudom ilyen jól tettetni, hogy jól vagyok, miközben egyre rosszabb.
Megnézte az alakom, amire azt mondta, hogy egyre jobban elkezdtek látszani "a jelek".
- Ha ez így fog menni, be kell menned a pszichiátriára...onnantól minden jövőbeli álmodnak konkrétan lőttek.
Ez a mondat kiakasztott. Nem lehet ilyen könnyen elveszteni minden lehetőségemet...ugye?

Mióta ez történt, úgy érzem, hogy mindenki úgy látja mintha nem tennék semmit. Szánalmasnak érzem magam mindenki szemében, annak aki nem bír még enni sem.

De tényleg nem tudok...rosszullét kerülget minden egyes falattól amit nagy nehezen magamba erőltetek, rosszul vagyok a kaják szagától és teltség érzésétől. Nem merek enni, mert csak a súlyom van a szemem előtt.
Mindenki azt hiszi, hogy nekem ez csak egy játék, hogy kiakasszak mindenkit...miért is akarnék tönkre tenni mindenkit a közelemben?

Minden nap egy selejtnek érzem magam, aki semmiben sem jó és nem érdemel jó életet, csak szenvedést.

Megint csak nem értem az embereket, és ők sem engem.