Démonjaim

Soha sem elég...

Elkezdtem a fogyásom. Olyan jó érzés mikor egyik napról a másikra csúsznak le a kilók! Az ára? Az éhezés.
Titokban tartanom először nehéz volt. Nehezen bírtam a koplalással járó fejfájást és izomfájdalmat. Ha valaki mégis rájött, persze jött a szent beszéd:
"Az éhezéssel nem mész semmire."
"Ne éhezz, mert nem jó neked"
"Sportolj ha fogyni akarsz"
Természetesen átlag ember ezt nem értheti, szóval minden alkalommal amikor ilyeneket kaptam, csak mosolyogtam, hazudtam hogy oké befejezem és ment tovább minden.
Nagyon sokszor abba akarom hagyni, hiszen tudom mi lesz így a vége, de nem megy. Akárhány alkalommal próbálok jókedvűen betömni egy szelet pizzát, nem megy. Az a bizonyos kis hang a fejemben ordít, toporzékol és utasít arra, hogy ne egyem meg.
Már arra sem vagyok képes hogy a barátaimmal elmenjek egy jót enni. Sokáig próbáltak belém kaját erőltetni. Lefogtak, sarokba szorítottak amíg meg nem ettem azt a pár falatot. Durvának hangzik, de csak törődtek velem. :) Tartom velük a kapcsolatot mivel nagyon szeretem őket, viszont közénk állnak a démondjaim.

Mint kiderült, az evészavar mellett testképzavarom van és pánikbeteg vagyok.