𝐒𝐙𝐄𝐑𝐄𝐋𝐄𝐌𝐁Ő𝐋 𝐉𝐄𝐋𝐄𝐒 ; 𝐧𝐚𝐦𝐦𝐢𝐧

6. Első fok

*másnap reggel*

-Jimin szemszöge-

Nem akartam felkelni. Vagyis, nem én nem akartam felkelni, hanem a szemeim. És olyan jó meleg volt a takaró alatt, hogy szinte betudtam volna olvadni a matrac és a paplan közé, miközben kint kicsit hidegebb volt a levegő, azt úgy szeretem...
Ezért félálomban nyújtottam ki a karomat a telefonomért, hogy lecsekkoljam az időt, és átgondoljam, mennyire kell majd rohannom a suliba, csapot-papot hátra hagyva. Ennyi, nem az én formám a koránkelés... De amiben jó vagyok, az meg senkit nem érdekel, he!
Ahogy megpillantottam az időt, már zsigerben felkészültem arra, hogy maratoni gyorsaságot fussak a fürdőszoba, a nappali és a szobám között, de arra nem számítottam, hogy az óra 6:30-at mutat, ami hozzám képest még egész... jó. Mikor keltem én reggeli fél hétnél előbb? Asszem... egyszer. Vagy nem, kétszer. Oh, hagyjuk, Jimin, ez esélytelen. Ugyan ki hinné el, hogy aktivizálódsz ilyen hajnali órákban?
-Ehh... -nyújtottam el egy sóhajtást, majd visszafeküdtem a párnámra. Vagyis feküdtem volna, ha a párnám ott lett volna a helyén. Mivel megtaláltam -leesett a földre, ez elszomorító-, gondolkozni kezdtem, hogy akkor mi a kékes kovászos uborkán pihentettem a buksimat egész este? Lassan felemeltem a fejemet, bár szerintem... most az egyszer kifejezetten nem kellett volna.
Ugyanis ahogy megnéztem, min aludtam egész éjjel, majdnem a plafonig ugrottam.

Namjoon karja volt, a hozzá tartozó fiú pedig mellettem (!!) feküdt, hiányos öltözetben. Ez annyit jelentett, hogy a pólója feljebb gyűrődött, a nadrágja pedig picivel lejjebb. Most mondjátok, hogy apáca vagyok, igaz?
És az hagyján, hogy ekkor már úgy vert a szívem, mint akit beraktak egy turmix-gépbe, hozzá még ki is ugrottam az ágyból. Aztán, mivel láttam hogy Namjoon nem egy pedofil és nem akar utánam rohanni rögtön, ezért szépen lassan visszaültem az ágy szélére.
Végignéztem a szobámon, ahol akkora ordenáré rendetlenség uralkodott, hogy egy egészen kicsit szégyellni kezdtem magam, amiért tegnap Namjoon-t ebben a koszban fogadtam. Miért is zavar ez engem ennyire? Talán, mert végre elkezdtem magammal foglalkozni, sőt ezt egy olyan szintre emeltem, ami több embert is érint? Mióta lettem én ilyen, mindenki-véleménye-számít-fajta emberke? Mondjuk, ilyennek neveltek. Azért öltözködök így, hogy mindenki lássa, hogy egy cuki tumbli-fiú vagyok. A szobámat viszont nonszensz, hogy miért akarom kitakarítani ilyen gyorsan, mert egy ember van itt. Taehyung más, ő tudja, hogy kissé igénytelen vagyok, de... Talán Nam-nak nem ezt kellene bebizonyítanom először.

Mielőtt még Namjoon felkelne, felveszem a ruháimat a padlóról, a székről meg az ágy széléről, majd ízlésesen próbálom összehajtogatni, de siker hiányában inkább csak berakom őket a szekrénybe. A kaktuszokat, amik ott kókadoznak az ablakban -rossz vegán lenne belőlem, nem tagadom- gyorsan megöntözöm, a függönyöket pedig behúzom, hogy a gyér, halott napsugarak se tudjanak besütni. Kifejezetten utálom, ha a szemembe szúr a fény, főleg szombaton, vagy vasárnap, de még hétköznap is olyan... blah. (ez a tökéletes kifejezés. blah. -a szerk.)

A könyveimet is a helyére rakva végzek az ideiglenes takarítással, és belenyugszok abba, hogy péntek reggel tíz óra van, így nem fogunk tudni beérni. Az alvó fiút fel kellene kelteni, ráadásul érzem, ahogy a hasam elkezd korogni. Rászorítom a pocimra a kezem, hogy ne lehessen meghallani, és leugrálok a lépcsőn, hogy valami hamit készítsek.

Ahogy a tojásokat töröm fel a palacsintához, azon töprengek, hogy hogy is volt ez az alvás tegnap. Valahogy még homályosan emlékszem arra, valamikor hajnalban felkelek, és az ölébe hajtom a fejemet. Te. Jó. Ég. És... azt hiszem, suttogtam is neki valamit. Igen, erre határozottan emlékszem. Valami... nem tudom, de biztos csöpögős lehetett. Meg egy szó, amit sokszor szoktam mondani... Köszönöm.