𝐒𝐙𝐄𝐑𝐄𝐋𝐄𝐌𝐁Ő𝐋 𝐉𝐄𝐋𝐄𝐒 ; 𝐧𝐚𝐦𝐦𝐢𝐧

7. Zsimci és a melegek

♡Jimin szemszöge♡

–Nos, merre van kedved menni? –fogja a kezemet, megnyomogatva a hüvelykujjamat.

–Amerre neked, uram. –vigyorgok, mire szemet forgatva kezd el egy irányba haladni velem.

–Hát ha rám bízod, akkor én átviszlek magamhoz, veszünk egy kis kaját, aztán pedig megnézzük a Trónok Harca összes évadát az elejétől a végéig, hogy hangzik? Hát, szerintem is jól –feleli meg sem várva a válaszomat. –... de előtte persze kell egy kicsit tanulni is. Az utolsó mondatra nyűgös leszek, és elkezdem magamat vonszolni az utcán.

–Jaaj, Namjoon!!! Olyan gonosz vagy! Miért? –nyöszörgök, szemet forgatva.

–Nincs mese, de ha van jobb ötleted, azt is szívesen hallgatom, kisapám. –néz rám, én pedig megforgatom a szemem, hogy ne kelljen szemkontaktust felvennem vele.

–Menjünk, Namjoon... De attól még mindig nagyon mérges vagyok rád! –fonom össze a karjaimat, bevágva a durcát, felhúzva az orromat. –Olyan gonosz vagy, mondtam már?

–Ne legyél ilyen savanyú Jiminie, és a szemedet meg végképp ne forgassad mert fennakad és még csúnyább leszel.

–MII? SZERINTED ÉN CSÚNYA VAGYOK? –ugrik a szemöldököm újra a felhőkig, mire ő csak felnevet.

–Dehogyis, te agylángos, csak ha elbaszod a szemed, az is az én hibám lesz majd, érted? Ezek a nők... Kész rejtély. –ezen én is felkuncogok.

–Hát persze, mert Park Jimin egy szent, tökéletes és megismételhetetlen!! Na meg persze felejthetetlen, szép és okos. –ugrok fel, mint egy korcsolyaművész, olyan szépen tartva a kezeimet, hogy azok szinte beletörnek. A térdem belehajlik, ahogy földet érek, ez pedig valószínűleg ijesztően nézhet ki, mert Namjoon a karom után kap, hogy nehogy elessek és eltörjem a lábam.

–Jól vagy, szöszi? –húz közel magához, aminél jobb érzést el sem tudnék most képzelni.

–Igen, persze... –elindulna, de ösztönből szorosabban fonom köré a karjaimat, arcomat mellkasába temetve. –Öhm, Jimin?!

–Így maradhatunk egy kicsit? Olyan nehéz ez az időszak most nekem, érted... Nem akarok matekosnak menni. –suttogom csalódottan, és érzem, hogy lassan egy könnycsepp lecsordul az arcomon.

–Persze, gyere... Majd én segítek neked, kis butus. –simít végig a hajamon, hogy ő is átöleljen engem.

Ahogy így maradunk, mélyeket lélegzek be, hogy lenyugtassam magamat, és közben az apró zajokat hallgatom, amik körülöttünk vannak. Ahogy a kocsik húznak el mellettünk az utcán, ahogy a kisgyerek nevetnek, a boltok ajtajában csilingelnek a harangok, ahogy szinte megáll az idő, és csak Namjoon kezeit a hátamon és a derekamon, a nagy kezei melegítik a hátamat, mint a puha párnák. A szívem lelassul a dobogásban, érzem, ahogy elfog egy kis nyugalom, Namjoon karjai között. Újabban hallom a felhők rohanását, a madarak szárnyait, ahogy a kislány buborékfújójából sercegnek ki a buborékok, felszállva a végtelenségbe, és most hallom talán először igazán élesen Namjoon szívének dobogását. Hallom, ahogy néha felgyorsul, néha pedig lelassul, ahogy levegőt vesz, ahogy a mellkasa emelkedik a fejemmel együtt.

Hallom, ahogy mellettünk egy lánycsapat végigfangörcsöli az utcát, ahogy meglátnak minket, vagy egy másik, emós pár csak ferdén néznek ránk és azt mondják, hogy "tch, buzik". Nem érdekel, ameddig itt van Namjoon. Egyedül elég kínos lenne azért, ha látnák rajtam hogy-

Na jó, Jimin! Ez mekkora faszság már? Dehogy vagy te meleg. Te. Színtiszta. Hetero. Vagy. Érted?

Eddig próbáltam érteni...