Nincs még veszve...(2018, Teljes)

Becsület órai (utolsó fejezet)

1944 szeptember vége

Az utolsó felkelők harcoltak már csak. Eltűnt a remény. Varsó elfog veszni. A Wolskán* az utolsó harcok folytak. Láttam sok véres halált. Éjszakánként nem tudtam aludni, visszatérő képek voltak a fejembe szenvedő társaimtól.

Egyik reggel a Michla kúria* romjai felé tartottunk. Néhány katona állt ott. A mi fajtánkból. Bár igaz őket még nem láttam eddig. Csak két ismerős alak tűnt fel köztük. Egyikőjük egy lány egyenruhába, sisakkal, a nővérem Jagoda. A másik személy Julek volt, bár teljesen megváltozott.

-Antek nézd! - kiabáltam a jó barátomnak és már indultam is sietve oda. Jagoda is észre vett és karon ragadta Julek-t és megindult felénk mosolyogva. Amikor közelebb értünk egymáshoz majdnem sírtam örömömbe amikor észre vettem, hogy a bátyám: Józef nincs itt.

-Jagoda...-mondtam neki, legalább is elkezdtem mondani mikor ő beleszólt a mondandómba:

-Józef meghalt...Sajnálom Ignacy, nem tudtam megmenteni... -Jagoda sírni kezdett és átölelt engem mire én is könnyezni kezdtem.

Eddig minden olyan szép volt és az elmúlt öt évben az szüleimet és a bátyámat is elveszettem. Ennek a drámai pillanat hatására Lilianna is zokogni kezdett aztán lerogyott a földre, Antek leguggolt mellé és átölelte. Julek gyilkos tekintettel nézte Antek-t. Testvérek, de nem örültek egymásnak, mindig is ott volt köztük a testvéri viszály.

Már csak pár napig védelmeztük Varsót. A felkelést leverték. Az emberek kezüket feltartva könnyekkel küzdve mentek tömegesen az utcán német tankok és katonák kíséretében. Mi meg  megszöktünk. Vissza abba szép városba, a tátrai hegyekben. Ahol a hegycsúcsok eltűntek a felhőben és a hajnali csöndet a völgyi ködben a górálok zenéje és az állataik zajai zavarta meg. Liliana Poznań-ba került, mint mi pár évvel a nagy Varsó Felkelés után. Soha nem lett olyan mint régen. Nem tudhattam meg, hogy mi történt Marek-kal. Csak egyet tudtam, hogy Zakopane az én hazám és bárhova megyek az is marad.