Nincs még veszve...(2018, Teljes)

Vonat

1944 február

A vonat Varsó felé tartott. Kinéztem az ablakon. Kint esett a hó és mindenhol romok voltak. Aztán ránéztem a mellettem ülő Antek-re, a partizán flegma kisöccsére. Akkoriban még nem tudtam, hogy a legjobb barátomra néztem.

-Öt éve még jól éltünk, minden szép volt.-szólt Antek idegesen.- De most romokban az egész ország.-tette hozzá és lesütött zöld szemeit.

20-25en ültünk a vagonban. Nagyrészt gyerekek. Túl nagy volt a csönd, szinte ordított. Csak suttogva mertünk beszélni. A vonat zaját hallottuk.Szinte érezni lehetett a feszültséget ami a levegőben terjedt. Nagyon hideg volt. Az emberek lehelete pára ként szált a vagon tetejére majd eltűnt.

-Zsidó család vagyunk.-szólt egy nő aki épp egy kisbabát tartott a kezében.- Elvitték a két fiamat és a férjemet, én és a kislányom elbújtunk az egyik szekrény mögött.-aztán sírni kezdett. Az egyik fiatalabb nő a vállára tette a kezét, ezzel jelezve hogy nincs egyedül. Neki a férje volt koncentrációs táborban

-Lelőtték a szüleinket.- mondta egy 12év körüli lány aki kisebb tetvére kezét fogta. Szegényesen öltöztek és kócosak voltak.

-Anyukám Varsóban van.-mondta egy 6éves kislány.- Lehet, hogy már halott.

Itt komolyan elgondolkodtam, hogy mit csinált a mi városunkban egy kislány egyedül.Én ránéztem a bátyámra és a nővéremre. Már mind a hárman majdnem felnőttek voltunk de nekünk is hiányoztak a szüleink. Aztán megszólaltam:

-Apám a fronton halt meg 1939-ben, anyám betegségben nemrég.

A történetek után néma csönd következett és újra csak a vonat zaját hallgattuk