A Csapatkapitányom ~YoonSeok~

14. |Daegu 1/3|

//TIMESKIP//

Most kezdődik a tavaszi szünet. Karácsonykor sajnos nem tudtam bemutatni a szüleimnek Hoseok-ot, ugyanis elutazott a családjával síelni. Úgy beszéltük meg, hogy most a szünetben eljön velem pár napra Daeguba, hogy megismerje őket. Azután pedig én megyek el ebédelni vele, és a családjával. Hoseok azt mesélte mikor elmondta nekik, hogy van egy barátja, akkor a szülei szószerint körbeugrálták őt. Nagyon várom, hogy megismerjem őket. Nagyon vidámaknak tűnnek az alapján amiket Hobi mondott. Még nem ismerem őket, de már nagyon szimpatikusak. Csakis jó emberek lehetnek, ha Hoseok ilyen áhítattal beszél róluk. Kicsit ugyan félek, hogy nem leszek szimpatikus, de próbálom a negatív gondolataimat elűzni.

~•~

Hoseokkal éppen egy Daeguba tartó vonaton ülünk, egymással szemben az ablaknál. A kis kinyitható asztalon vannak kezeink, összekulcsolva. Telefonomba beledugtunk egy elosztót, így közösen hallgatjuk kedvenc számaimat, amik érdekes módon tetszenek neki. Nem mondom, hogy egy zenei analfabéta vagyok, mivel zongorázok és imádom a klasszikus zenét, de az embereknek nem mindig tetszik amit hallgatok. Igazából nem csak egy stílust szeretek. Nyílván van ami nem tetszik és nem is fog, de leginkább azt hallgatok ami tetszik, legyen az klasszikus zongoramű vagy akár metál, teszemazt Metallica.

Egy ideje nem az elmosódó tájat figyelem, hanem elmerültem az egyik lejátszási listámban, amiben leginkább szerelmes számok vannak. Nem túl nyálasak, pont jók. Bár a zenére már nem is nagyon figyelek, mivel -ismét- elbűvölt Hoseok látványa, ahogy az egyik kezével az én mancsomat szorongatja, a másikkal pedig megtámasztja állát és kibámul az ablakon, egy halvány mosollyan cseresznye piros, szív alakú ajkain. A nap arany sugarai megcsillannak már kicsit fakó, sötétvörös tincsein. Szabad kezemmel észrevétlenül elemeltem a telefonomat a helyéről ami valószínűleg feltűnt neki, de nem foglalkozott vele, csak folytatta a mellettünk elhaladó táj elmosódótt képének tanulmányozását. Telefonom kameráját megnyitva, megkerestem a tökéletes szöget, majd lenyomtam a gombot minek következtében elkészítettem az emberiség legtökéletesebb képét. Sajnos elfelejtettem, hogy tervem nem maradhat titokban, mivel a mobilok általában egy pillanatra elnémítják a zenét, ha valaki képet készít, ennek viszont az lett a következménye, hogy Hoseok felém kapta kérdő tekintetét ami írtó aranyos volt így gyorsan lenyomtam azt a bizonyos gombot mégegyszer, egy apró mosollyal az arcomon, ami alig látszott a fekete sálam alól. Az újabb pillanatnyi szünet miatt a zenében Hobi előrehajolt egy gonosz félmosollyal az arcán, majd kikapta a telefont a kezemből.
-Ki ne töröld!-rivalltam rá barátomra a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban és egy kissé kétségbeesett arckifejezéssel meredtem gyönyörű szemeibe.
-Jó, nyugi csak megnézem!-felkuncogott, majd eltátotta a száját.
-Azért ennyire tuti nem szar. Add ide!-előredőltem a telfonomért de elhúzta előlem, így egy sóhajtás közepette visszaültem a helyemre.
-Yoongi...-nevem hallatára felnéztem és egy boldog, tintaszín szempárral találtam szemben magamat.-Életemben nem készült rólam jobb kép! Te egy zseni vagy!-mondandója végén felémhajolt és egy szájrapusziban részesített, amit meg kellett mosolyognom. Átküldte magának a képet, majd visszanyújtotta nekem a mobilomat amit visszahelyeztem az asztalra és hallgattuk tovább a zenéket, de mostmár egyikünk sem nézte a kinti tájat, hanem egymás arcát tanulmányuztuk a hátralévő egy órában.

Már sötét volt mire megérkeztünk, s mivel a családom kijjebb lakik a nagy belvárosi tömegtől, így kézenfogva indultunk el a kevésbé kivilágított utcákon. Nem rég eshetett az eső, ugyanis a talaj még mindig nedves a csapadék miatt s a levegő is párás kissé. Az utcában ritkábbak a lámpák, miknek borostyán fénye foltokban vílágítja meg az utat és a sötét, nyirkos betont. Nincs még olyan késő, viszont csak mi vagyunk kint és csak a mi halk beszélgetésünket s lépteinket hallani.