KÉK POKOL (befejezett)

7.

Gordont nyirkos sötétség vette körül, szaporán lélegzett, szíve majd kiugrott a mellkasából. Tisztában volt vele, hogy őrültség, amit csinál, de ha plazmasugarakkal szétégette volna a bokájára csavarodott indákat azzal csak felbőszítette volna a lényt, ami az üregben lapult. Tucatnyi vadászról és munkásról hallott annak idején, akik a teremtménnyel való találkozáskor pánikba esve csak a menekülésre tudtak gondolni. Sosem jártak sikerrel, és örökre elnyelte őket a dzsungel. A szemtanúk beszámoltak arról, amit láttak. A félelem elhomályosította az áldozatok elméjét, és saját maguk okozták a vesztüket. Gordon elhatározta, hogy ő nem követi el ezt a hibát.

Engedte magát bevonszolni az üregbe. Csak így kerülhetett a lény közvetlen közelébe. Nem tudta, milyen mélyen járt a föld alatt, mikor az indák megálltak. Semmit nem látott, de a férfi érezte, hogy valami megmozdult előtte. A feketeség mélyén egy még sötétebb tömeg vált el a falaktól, és Gordon az ösztönének engedelmeskedve tüzet nyitott. Az izzó plazmanyaláb felvillanó fényében levelek, indák, szemek és fogak tömegét pillantotta meg, amik egyetlen teremtményhez tartoztak, de a pontos körvonalait nem tudta kivenni. Lövedékei célba találtak, és hamarosan sűrű füst kezdett terjengeni a barlangban, ahogy a félig növényi, félig állati rém testén az égésnyomok lángra lobbantak. Reszkető fény vetett táncoló árnyakat a járat falaira, miközben a Gordon lábára csavarodott indák hirtelen elengedték a férfit, aki talpra ugorva valóságos sugárözönt zúdított ellenfelére.

A lény azonban fájdalmasan visító kiáltás kíséretében, dühtől hajtva vetette magát a vadászra, és Gordon sietve hátrálni kezdett a kijárat felé, majd pár lépést követően futásnak eredt. Hallotta, hogy a lény mögötte csörtet, teste furcsán súrlódó hangot adott ki, ahogy végigszáguldott az üregen, kitöltve a járatot. Gordon körül ostorszerűen lecsapó indák suhantak el, de a férfi csak futott és futott a gyér fény felé, majd nemsokára kivehetővé vált az üreg szája, ahol a lövések hangjára Hayden is felbukkant.

Az ügynök alaposan meglepődött Gordon láttán, akiről egy rövid időre teljesen lemondott, ám megpillantva a nyomában száguldó förmedvényt jeges borzongás kúszott fel a gerincén.

– A táskámat! Gyorsan! – kiáltott a vadász, mire Hayden sietve visszarohant fekvőhelyükhöz, és felkapta Gordon hátizsákját.

Lélekszakadva száguldott vissza az üreghez, amiből ekkor előbukkant a vadász, aki kapkodó mozdulatokkal kikapta táskáját az ügynök kezéből, és benyúlt az egyik zsebbe. Ezalatt mögöttük egyre csak közeledett a furcsa teremtmény, indáinak végei már a nyílásban csapkodtak, alig pár lépésre a két férfitól. Hayden egyre jobban verejtékezett, miközben Gordon a hátizsákban turkált, majd hirtelen előhúzott belőle egy öklömnyi méretű, gömbölyű tárgyat. Az ügynök azonnal felismerte a plazmagránátot, de mielőtt bármit reagálhatott volna Gordon megpördült, és behajította a töltetet az üregbe, miután egy gombnyomással aktiválta azt.

– Mozgás! – kiáltott a vadász, és megragadva Hayden könyökét maga után húzta a férfit, ahogy távolodni kezdett a domb lábától.

Időközben a teremtmény elérte az üreg száját, indái, akár a polip csápjai nyúltak a két férfi után, s villámgyorsan megragadták a bokáikat, amitől Gordon és Hayden elvágódtak. Ekkor éles villanás hasított az éjszakába, heves lökéshullám söpört végig a talajon, miközben a domb oldala szó szerint kirobbant, vastag por-füst és földréteget juttatva a levegőbe. A vadász és az ügynök összehúzták magukat a földön, kezükkel védve fejüket a rájuk záporozó áldás ellen.

Hamarosan leülepedett a por, és a két férfi felkönyökölve hátranézett a dombra, ahol egykor az üreg bejárata tátongott. Most azonban nem láttak mást csak egy beomlott mélyedést, a domb gyakorlatilag eltűnt és a ragadozóból semmi nem maradt csupán néhány nyálkás húscafat, melyek szanaszét hevertek a talajon körülöttük. Először fel sem figyeltek erre, de miután a szemük ismét hozzászokott a sötétséghez már tisztábban látták környezetüket. Sajgó testtel ülő helyzetbe tornázták magukat, és lefejtették a lábaikra csavarodott indákat.

Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, csak némán üldögélve bámulták a törmeléket, mígnem Hayden a vadászhoz fordult, aki kíváncsian pillantott az ügynökre. Gordon arca megviselt volt, ez még a gyér látási viszonyok között is észrevehető volt. Hayden szólásra nyitotta a száját, majd inkább csak felsóhajtott, és halványan elmosolyodva ingatta a fejét. Gordon megértette reakcióját, és aprókat bólogatva tekintete visszatért az egykori dombra. Itt már nem maradt mit kérdezni, Hayden kezdte felfogni, milyen különösen egyedi és veszélyes hely az Ikran. Egy valami azonban mégsem hagyta nyugodni, és a társához fordulva végül megtörte a csöndet.

– Miért volt a hátizsákjában egy plazmagránát?

– Gondoltam, még jól jöhet a Visítók ellen, ha elérjük a hegyet. Csupán ennek az egy darabnak voltam a birtokában sajnos, és most már ez is elpárolgott – vont vállat Gordon. – Kár érte.

– Na igen – fintorodott el az ügynök, de nem bírta ki, hogy ne tegyen megjegyzést az elhangzottakra. – Szóval mondhatjuk, hogy füstbe ment a terve, Waith?

Gordon a férfira nézett, aki csillogó szemekkel bámulta, majd kitört belőle a nevetés, és a vadász szintén kacagni kezdett.

Kis idő múlva visszatért az élet az erdőbe, újra éjszakai állatok hangjaitól zengett a dzsungel, és a két férfi mély álomba merülve igyekezett kipihenni a történteket.