KÉK POKOL (befejezett)

4.

Alig két órával később Gordon és Hayden elhagyták Vesta City falait. Fémszálakkal megerősített szövetű hátizsákjaikban több napra elegendő élelmet cipeltek, valamint némi kötszert, ha megsérülne valamelyikük az út során. Gyorsan haladtak, miközben Gordon utat vágott a sűrű aljnövényzetben hosszú elektropengéjével, ami hőt gerjesztve képes volt akár egy vékonyabb fatörzset is átvágni. Az Ikran őserdejében nem lehetett tartós ösvényeket kialakítani, mivel a helyi növények képesek voltak egy nap alatt újranöveszteni magukat, így hamar visszahódították az elvesztett területet. Vesta City és a bolygó másik két városának lakosai külön csapatot hoztak létre, akik minden reggel ellenőrizték a falakat, és ha a növények túl magasra kúsztak, akkor megnyirbálták azokat. Ezzel a módszerrel tudták csak kordában tartani a vadont, nehogy bekebelezze otthonaikat.

A két férfi szótlanul, de kitartóan baktatott előre, miközben a kék levelű fák lombozata valóságos takaróként borult rájuk. A napsugarak mindössze egy-két helyen tudták csak áttörni azt, ennek következtében folyamatos félhomály uralkodott az erdőben. A levegő párával volt telítődve, ám a hőség mégsem volt elviselhetetlen. Hayden menet közben kíváncsian hallgatta a dzsungel hangjait, melyek időnként meglehetősen bizarrnak hatottak a számára. Egyszer feszülten pördült meg, ahogy valami elhúzott a feje fölötti ágakon, számtalan levelet hullatva az ügynök nyakára. Szemét meresztve próbálta meghatározni, mi lehetett az, ám egy elsuhanó árnyékon kívül semmit nem látott.

– Nyugalom, csak egy Erex volt – szólt Gordon, lenyesve egy tüskékkel borított, ember méretű bokrot.

– Az meg mi a fene?

– Egy halványkék bundájú állat. Ártalmatlan növényevő, bár a karmai miatt, amikkel a fákon közlekedik veszélyessé is tud válni, ha fenyegetve érzi magát. Kissé majomszerű, de hosszú tüskés farka van, és négy szeme.

– Csodálatos lehet – jegyezte meg szarkasztikusan Hayden.

– Tényleg az. Tudta, hogy a bolygó legmérgezőbb növényének a leveleit fogyassza, melyből egy csepp képes lenne végezni húsz emberrel? Ha engem kérdez, szívós egy faj.

– Ha maga mondja – vont vállat az ügynök, bár a vadász nem nézett hátra.

– Nem rajong az állatokért, mi?

– Nincs velük bajom, amíg nem akarnak felfalni. Az embereket jobban kedvelem, sokkal kiszámíthatóbbak.

– Ha maga mondja – dörmögte Gordon, ezzel lezárva a témát.

***

Lassan teltek az órák, miközben tovább törtek előre az aljnövényzetben. A kék levelű fák között párafelhők gomolyogtak, a szinte zárt lombozat résein aranyló dárdákként szűrődtek át a napsugarak, s a levegőben apró rovarok százai röpködtek. Az alacsonyabb ágakról vörös toll borította, hüllőszerű lények csaptak le rájuk időnként, röptükben táplálkozva az ízeltlábúak rajából. Lábaik között vékony hártya feszült, melynek segítségével képesek voltak egyik fáról a másikra suhanni. Az őserdő élt és lélegzett, ahogy tette azt évmilliók óta. Gordon pedig mindig elámult az Ikran élővilágának sokszínűségén. Hiába tartózkodott a bolygón már évek óta, még most is előfordult, hogy olyan lényekbe botlott, melyekről korábban még csak nem is hallott.

Hayden gyanakvóan vizslatta környezetét, minden bokorban veszélyt szimatolt, kezét örökké az oldalán lógó fegyverének közelében tartotta. Alkonyodott, mikor több kilométert is megtéve tábort vertek egy hatalmas, kidőlt fa mellett. Gordon nekilátott megfelelő méretű ágakat összegyűjteni, hogy felhalmozva őket tüzet gyújtson, miközben Hayden a sajgó lábát masszírozta. Hiába faragták kemény fából, az erőltetett menet, amit a vadász diktált, nem beszélve a nehéz terepről, teljesen kimerítette az ügynököt. Nem sokkal később megkérdezte, hogy segíthet-e Gordonnak, de a vadász csak megrázta a fejét. Látta, mennyire nehezen viseli megbízója a túrát, az első napon mindig ez történik, de később majd szívósabbá fog válni, ahogy beljebb jutnak a rengetegben. Olyan volt ez, akár a hegymászás, először mindenkinek akklimatizálódnia kellett a helyi viszonyokhoz. Hayden jelenleg ebben a szakaszban járt. Egy tábortűz megrakása amúgy sem volt nehéz feladat a vadász számára. Végül pár perc múlva már fel is lobbantak a lángok, mialatt egyre sötétebb lett a fák között. A tűz lobogó fénye táncoló árnyakat vetett az aljnövényzetet alkotó bokrok méretes leveleire.

– Kérdezhetek valamit, Waith? – szólalt meg Hayden, miután elfogyasztották a vacsoraként szolgáló tápanyag rudakat.

– Csak rajta! – biccentett Gordon, és az ügynökre nézett, aki vele szemben, a tűz ellentétes oldalán ücsörgött.

– Mit keres maga itt? A munkája nem fizet mindig túl kielégítően, ahogy hallottam, ráadásul életveszélyes is. Megéri ez önnek?

– Biztos, hogy kíváncsi a történetemre? – ráncolta a homlokát a vadász.

– Nem igazán van más szórakozási lehetőség a környéken – tárta szét a kezeit Hayden, majd elnevette magát, és spontán reakciója még Gordon arcára is mosolyt csalt.

– Ebben van valami. Nos... ha annyira érdekli, egy-két részletet elárulhatok. A Wondar nevű bolygóról származom. Alig tizenhét évesen kerültem az Ikranra, egyetlen kredit és biztos jövő nélkül, potyautasként egy teherszállítón.

– Különös – ráncolta a homlokát Hayden. – Miért így, és ennyire fiatalon?

– Sajnos a körülmények kényszerítettek rá, hogy elhagyjam a bolygómat – vont vállat Gordon. – Megvádoltak egy gyilkossággal, amit nem én követtem el. Meghamisították a bizonyítékokat, alibim sem volt a bűntény időpontjára, ezért menekülnöm kellett. A valódi tettes megúszta, miközben a családom kitagadott. Mindenünket elvesztettük. Azóta is arra gyűjtöm a pénzt, hogy visszatérhessek, és pontot tegyek ennek az ügynek a végére.

– A Wondar... – húzta össze a szemöldökét az ügynök töprengve, majd felismerés csillant a szemében. – Várjunk csak! Az a bolygó a Mavrock nemesi család tulajdonát képezi. Az egyetlen kolonizált világ, mely kívül esik az Unió fennhatóságán. Emlékszem, hogy milyen nagy port kavart a hír, mikor a jelentések szerint Harlan Mavrock gróf, aki egyben a bolygó uralkodója volt, merénylet áldozata lett. Az egész galaxis hallotta a pletykát, hogy a saját unokaöccse végzett vele, aki aztán nyomtalanul eltűnt. Csak nem azt akarja mondani, hogy...?

– De igen – bólintott rezignáltan Gordon. – Harlan Mavrock a bácsikám volt. Azt szerette volna, ha én lépek a nyomába, és ezért kellett meghalnia. Úgy szeretett, akár a saját fiát. Valaki a rokonaim közül követte el a merényletet ellene, aztán rám húzta a vizes lepedőt.

– Atyaég! – tátotta el a száját Hayden. – Sajnálom! Nem is számítottam rá, hogy pont az Ikranon fogok találkozni egy igazi herceggel.

– Már rég nem vagyok az – sóhajtott Gordon. – Igazából nem is vágyom a címre, csak szeretném, ha kiderülne az igazság.

– Megértem. És hogyan lett vadász magából?

– Tudja..., a Wondaron a nemesi család kiválasztott tagjai különleges képzésben részesülnek még egész fiatalon. Agógé a neve, mely felerősíti a fizikai és szellemei képességeket is. Én egyike voltam a jelölteknek, így, mikor elhagytam a bolygót, már teljesítettem a próbákat. Az Ikranon egy helyi vadász a szárnyai alá vett, miután látott bennem potenciált a munkára. Az utcán talált rám, mivel senki nem adott munkát, ezért koldulnom kellett. Véletlenül találkoztunk, közbeléptem, mikor nézeteltérése támadt egy feltörekvő bandával. Gyakorlatilag megmentettem az életét, aztán ő az enyémet azzal, hogy naponta adott enni.

– Elképesztő! – hüledezett Hayden, majd halványan elmosolyodott. – Izgalmas múltja van. Már értem, miért utalt arra, hogy jobban kedveli az állatokat az embereknél.

– Nekik nem szokásuk elárulni a másikat – bólintott Gordon, kifejezéstelen arccal bámulva a tábortűz lobogó lángjaiba.

Valahol a távolban egy ismeretlen lény üvöltésének hangja szállt az éjszakában.