KÉK POKOL (befejezett)

9.

Csak futottak és futottak, nem kellett hátranézniük, anélkül is tudták, hogy a Visítók hordája ott száguld a nyomukban, egyre közelebb és közelebb jutva hozzájuk. Még több száz méter választotta el őket a gerinctől, lábaik sajogtak az erőfeszítéstől, tüdejük forrón égett az igénybevételtől, miközben az ösvény végigkígyózott a hegyoldalon. Mellettük jobb kéz felől szédítő mélység tátongott, ezért mindketten igyekeztek közel maradni a sziklafalhoz.

Gordon tisztában volt vele, hogy nem menekülhetnek sokáig a ragadozók elől, így elméje megállás nélkül kutatott megoldás után. Időközben a pókszerű lények egyre közelebb értek hozzájuk, egymáson átgázolva és lökdösődve nyomultak előre, akár egy vadul hömpölygő áradat. Ekkor a vadász felnézett a hegyoldalra, ahol pillantása megakadt egy ember nagyságú sziklán a magasban, és rögvest támadt egy ötlete.

– Hayden! – kiáltott, és megállította az ügynököt. – Próbálja feltartani őket egy darabig!

– Mégis miért? – kérdezte Hayden, szokatlanul magas hangon, ami egyértelműen tanúskodott rémületéről.

– Van egy tervem. Bízzon bennem!

Az ügynök nyugtalan pillantást vetett hátra, majd felsóhajtva szembefordult a közeledő rovarokkal.

– Remélem, tudja, mit csinál! – dörmögte, és tüzet nyitott a távoli, de túlságosan gyorsan közeledő hordára. Lövései rendre célba találtak, látta, ahogy több Visító is elvágódik, azonban a társaik kitartóan száguldottak feléjük továbbra is.

Szerencsére a keskeny ösvény miatt csak egyesével támadhattak, ezzel alaposan megkönnyítették Hayden dolgát, de akadtak merészebb példányok, melyek megpróbáltak a meredek lejtőn, alulról az ösvényre mászni, csakhogy a férfi még időben odapörkölt nekik. Ám ő is tudta, hogy ez nem mehet így sokáig. Időközben Gordon célba vette a magányos sziklát, és néhány lövést megeresztve sikerült kimozdítania a helyéről. Hangos robajlással indult meg a lejtőn az ösvény felé, kisebb-nagyobb kavicsokat és törmeléket magával sodorva, mígnem valóságos sziklaomlást idézett elő, mire a vadász halványan elmosolyodott, csakhogy nem volt idő az ünneplésre. Nem maradhatunk itt!

Gordon figyelmeztetésül kiáltott a társának Hayden azonban annyira elmerült a harcban, hogy először meg sem hallotta szavait. Csak tüzelt és tüzelt, miközben átkokat szórt a fakó lényekre.

– Hayden! – üvöltött a vadász újra, majd ő is megeresztett néhány lövést a Visítókra. – Mennünk kell! Most!

Erőteljes hangja végül kizökkentette az ügynököt röpke őrületéből, és az egyre hangosabbá váló robajlástól, valamint az ösvényre záporozó kavicsok láttán végül felfogta, mi történik. Sietve megfordult, hogy elmeneküljön, ám ekkor az egyik teremtmény egy ugrással elérte Haydent, és az egyik karomban végződő mellső végtagjával a férfi combjába döfött. Hayden fájdalmasan felkiáltva elvágódott, mire a lény húzni kezdte maga felé, ám Gordon a vállához kapva sugárvetőjét megeresztett egy sorozatot, és az izzó lövedékek szétégették a Visító fejét, füstölgő lyukat hagyva a testében.

A vadász ekkor sérült társához ugrott, majd segített neki talpra állni. Engedte, hogy a vállára támaszkodjon, igyekezett minél messzebbre jutni, miközben a hegyomlás elemi erővel zúdult le az ösvényre. A törmelék szempillantás alatt elzárta a horda elől az utat, és a szikla, amit Gordon lövése kimozdított a helyéről tucatnyi lényt magával sodort a szakadékba. A két férfi semmit nem hallott csupán a fülsértő robajlást, szinte az egész hegyoldal remegett, és már attól féltek, hogy a talpuk alatti talaj is leszakad. Legnagyobb megkönnyebbülésükre a dübörgés hamarosan elhalkult, és csak egy hatalmas porfelhő emlékeztetett a hegyomlásra a hátuk mögött.

– Kissé... őrült volt a terve, Gordon – nyögte Hayden, akit a vadász lefektetett a földre, hogy megvizsgálja a sebét.

– Tudom, de improvizálnom kellett – vont vállat Gordon. – Úgy látom, szerencséje volt, Hayden. A döfés nem ért artériát, látni a vérzésből. Azért teszek rá egy szorítókötést.

– Azt... megköszönném.

– Pár óra és sötétedik, keresünk egy helyet, ahol letáborozhatunk, ezzel a lábbal ma már nem fog tudni átkelni a gerincen. Később befújom a MediHabbal, reggelre kutya baja sem lesz!

A MediHab viszonylag új találmány volt a Galaktikus Unióban, mely képes volt kisebb sérüléseket begyógyítani, ha ráfújták a sebre. A benne lévő anyagok megállították a vérzést, majd szaporodásra ösztökélték a sejteket, és miután a seb összezárult mellékhatás nélkül lebomlott.

– A hegyen... akar éjszakázni? – ráncolta a homlokát Hayden. – De hát... a Visítók...

– Miattuk már nem kell aggódnunk – nyugtatta meg a férfit Gordon, majd egy rántással összehúzta az ügynök combjára tekert rongyot, mire Hayden felüvöltött kínjában.

– Ember! Meg akar... ölni? – csikorgatta a fogait, mire Gordon megveregette a vállát.

– Akkor nem mentettem volna meg az életét – eresztett meg egy halvány mosolyt a vadász. – Na, szedje össze magát, Hayden! Keressük meg a táborhelyünket!

– Rendben! – bólintott az ügynök, és Gordon segítségével talpra állt, majd a férfira támaszkodva elindult. Kis idő múlva Hayden ismét megszólalt. – Azért örülök, hogy maga jött velem. Mással lehet, el sem jutottam volna idáig.

– Azért ne becsülje le magát! Keményebb legény, mint elsőre gondoltam – nevetett halkan Gordon.

– Kösz! – vigyorodott el halványan az ügynök. – Mit gondol, ha munkát váltanék, megfelelnék én is vadásznak?

– Őszintén? Nem.

– Sejtettem – fintorodott el Hayden.