KÉK POKOL (befejezett)

8.

A következő két napjuk szerencsére eseménytelenül telt, miközben átvágtak az őserdőn, igaz egyszer keresztezték egy csapat Canirox útját, de a dögevő, szőr és pikkely borította, háromszemű állatokat sikerült elijeszteniük néhány lövéssel. Hamarosan érezhetően emelkedni kezdett a talaj, ahogy haladtak előre, és lassan a fák is ritkábbá váltak. Végül kiértek az erdőből, és eléjük tárultak a Monolit-hegység kőoszlopokkal tarkított lankái.

A fekete sziklák élesen elütöttek a dzsungel kékjétől, s a több mint kétezer méter magas csúcs sűrű párába burkolózott. Hayden, ahogy felnézett úgy érezte, mintha egy óriás tekintene vissza rá.

– Menjünk! – zökkentette ki az ügynököt merengéséből Gordon. – A Visítók éjszaka aktívak jobban, ha szerencsénk van, nem vesznek észre majd.

– És hogy kelünk át ezen a monstrumon? Átmászunk a túloldalára talán?

A vadász válaszul egy távoli pontra mutatott.

– Azon az alacsonyabb gerincen keresztül vezet egy ösvény a hegy másik oldalára. Most pedig induljunk!

Hayden elfintorodott, de szorosan követte Gordont, ahogy egyre feljebb és feljebb jutottak a hegyoldalon. Körülöttük, akár a dzsungel fái magasodtak a kőoszlopok, miközben feszülten vizslatták környezetüket. Időnként gyors tempóban haladhattak, ám sokszor előfordult, hogy annyira szűkössé vált az ösvény, amin ballagtak, hogy kénytelenek voltak lassítani, majd átfurakodni a réseken, ahol a monolitok csoportja túlságosan sűrűvé vált.

Félúton jártak a gerinc felé, mikor Gordon felemelt kézzel jelezte, hogy álljanak meg, majd leguggolva a talajt kezdte tanulmányozni.

– Mi a baj? – kérdezte Hayden, aki a vadász mellé lépve szintén a földre pillantott, ahol több tucatnyi ovális, szürkésfehér kő hevert egymás mellett rendezetlen sorokban.

– Elértük a Visítók területét – állt fel Gordon, miközben árnyék suhant át az arcán.

– Honnan tudja?

– Ezek itt tojások – mutatott a talajra a férfi, mire Hayden szemei elkerekedtek.

– Szóval ez itt egy fészek?

– A Visítók nem raknak fészket, nincs természetes ellenségük a bolygón, így a tojásaikat oda pottyantják, ahol jólesik nekik. Nem igazán gondoskodó szülők.

– Szóval nem őrzik ezeket, tehát nincs mitől félnünk, igaz?

– Azért tartsa nyitva a szemét! – dörmögte Gordon, és tovább ment fölfelé az emelkedőn.

Hayden követte, ám egyik kezét folyamatosan sugárvetőjének markolatán nyugtatta. Csigalassússággal vánszorogtak az órák, lassan közeledtek a gerinchez, a kőoszlopok közötti ösvény idővel szélesebbé vált, és az ügynök már kezdte remélni, hogy baj nélkül átérhetnek a hegy túloldalára. Csakhogy a következő pillanatban a vadász megtorpant, és előkapta fegyverét, amit az egyik monolitra szegezett. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben, mire Hayden is előhúzta sugárvetőjét. Követve Gordon példáját ő is a kőoszlopra célzott, bár semmit nem látott, ami ezt indokolta volna, ezért zavartan pillantott a társára.

– Mit látott, Gordon? Mi a baj?

A férfi válasz helyett csak a fejével biccentve jelezte az ügynöknek, hogy nézzen előre. Hayden így tett, és ekkor ő is meglátta! Az ember nagyságú, pókszerű lény a monolit tetejéről figyelte őket, majd hangosan sziszegve hirtelen leugrott eléjük a talajra. Kecsesen és fürgén mozgott, nyolc ízelt lábával könnyedén támasztotta meg magát. Teljesen fehér színű volt, fakó, akár egy kísértet. Hat gombszeme a két férfira meredt, csáprágói vadul csapkodtak, egyértelműen jelezve szándékát a támadásra. Két mellső végtagja egy-egy tű éles karomban végződött, mely karnyi hosszúságú volt.

A Visító fenyegető viselkedése nyugtalansággal töltötte el Haydent, aki futó pillantást vetett Gordonra, ám a vadászon nem látszódott jele aggodalomnak. Kifejezéstelen arccal bámulta a teremtményt, s higgadt viselkedése az ügynöknek is reményt adott. Ekkor a lény mozgásba lendült, ahogy rájuk vetette magát, mire Gordon válaszul tüzet nyitott, akárcsak Hayden. Izzó plazmasugarak tucatjai szelték át a levegőt, majd füstölgő lyukakat fúrtak a Visító testébe, ami közvetlenül a lábaik előtt rogyott csak össze, hogy egy utolsó rángással végleg kimúljon. Közelről még undorítóbbnak hatott Hayden számára, aki csak most vette észre, hogy a lény testét apró fehér szőrök borították.

– Ez közel volt – jegyezte meg az ügynök, próbálva oldani a feszültséget.

Váratlanul azonban távoli, szélrohamra emlékeztető zaj töltötte meg a levegőt, mintha kígyók százai kezdtek volna sziszegni egyszerre, hogy végül a süvítő hang tomboló orkánná váljon.

– Mi a fene ez? – suttogta rémülten Hayden.

– Ők! – felelt komoran Gordon, majd megragadta társa vállát, és a férfi arcához hajolva mélyen a szemébe nézett. – Futás!

Az ügynöknek nem kellett kétszer mondani. A magasság miatt, ahol jártak ritkábbá vált az oxigén, ezért zihálva kapkodtak levegőért, de olyan gyorsan igyekeztek fölfelé, ahogy csak tudtak. Nem álltak meg egy percre sem, miközben a szélviharra emlékeztető hang egyre csak közeledett mögöttük. Hayden megkockáztatott egy pillantást hátra, és ennek következtében jeges félelem hasított a szívébe.

Több száz Visítót látott a nyomukban vágtázni, melyek egymáson taposva igyekeztek utolérni őket, vérszomjasan csattogó csáprágókkal, és feketén csillanó gombszemekkel. Mintha maga a hegy kelt volna életre.

Vad hajsza vette kezdetét.