Tótágas

Halott vagyok

A nevem Derick. 16 éves vagyok már vagy két éve. Hogy hogyan lehetséges ez?! Úgy, hogy halott vagyok. Most a halálomat körül övező történeteket fogom elmesélni.

Az egész egy hideg téli estén történt. Épp hazafelé tartottam a suliból. Már sötét volt, és hideg, ezért úgy döntöttem, hogy levágom az utat a bevásárló központ mögötti sikátoron keresztül. Nem voltam egy félős srác, mivel a város egyik legveszélyesebb környékén nőttem fel, ergo verekedni tudtam. Nagyjából tíz méterre lehettem a sikátortól, mikor megcsörrent a mobilom. „Igen" Szóltam bele. „Látlak" Mondta a vonal túlsó végén egy rekedtes hang. Majd letette a telefont. Azt hittem, hogy valamelyik hülye haverom szórakozik velem, mert azt hiszi, hogy megijedek. „Tévedésben élsz barátom" Motyogtam magamban, majd röhögtem egyet, és elindultam a sötétbe. Már vagy öt perce töretlenül sétáltam, mikor valami mozgolódást hallottam az egyik kuka mögül. Odavilágítottam a mobilommal, és megkönnyebbülten láttam, hogy csak egy macska az. Odatoppantottam, hogy elszaladjon, majd tovább baktattam. Ismét mozgást hallottam egy másik szemetes mögül. Azt hittem megint csak egy macska az, így arra sem méltattam, hogy megnézzem. Ekkor azonban halk suttogás ütötte meg a fülemet. „Menekülj" Jött a hang a kuka mögül. Oda világítottam. Egy brutálisan megcsonkított, lenyúzott arcú test feküdt ott. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen nemű lehet. Minden izmát megfeszítette, hogy még egy utolsót kiálthasson. „FUSS" Ordított rám. Zörgést hallottam a szupermarket tűzlépcsőjén. Egy furcsa alak ült ott, az arca felismerhetetlenné torzult, és egy kés pengéjét nyalogatta. Elnevette magát, majd úgy állt fel, mint akinek nehezére esik. Elkezdett lefelé mászni a létrán. Ránéztem a földön heverő testre, melyből már kiszállt az élet. „Bocsi" Szűrtem ki a fogaim közt, majd nagyon gyorsan rohanni kezdtem. Hátra-hátrapillantottam. Az alak egyfolytában futott utánam. A lámpa fényében megcsillant a penge éle. Amikor kiértem a sikátorból, úgy gondoltam, hogy haza rohanok, de végül is nem ezt tettem, hiszen akkor rászabadítanám a családomra ezt a pszichopatát. Tudtam, hogy mi a terve. Meg akart ölni. Rohantam a park felé, ahogy a lábam bírta, még a táskámat is elhajítottam. Amint beértem a parkba, ismét hátrapillantottam, hogy jön-e még. Jött. Sőt, emberfeletti gyorsasággal közeledett. Eltorzult arcán megcsillant egy gonosz mosoly. A park után volt a rendőrség. Úgy gondoltam, hogy oda menekülök. Kezdtem elfáradni, és ez sajnos kihatott az egyensúly érzékemre is, mert amikor a szökőkúthoz értem, elcsúsztam, és elestem. Visszagondoltam arra a szerencsétlenre a sikátorból. „Vajon én is így járok?" „Megcsonkít, és lenyúzza a bőröm?" Ezen kattogott az agyam. Szörnyű sors. A sírással küszködtem. Nem láthatta meg, hogy félek. Nem tudom miért, akkor azt hittem, hogy ez majd elijeszti, hogy majd békén hagy. Nem így történt. Időközben mellém ért. Leguggolt mellém. A lámpa fényében megláttam, hogy a lány (most már biztos, hogy lány) arcából csinált maszkot. Szép lassan lehúzta fejéről az „álarcot,." Egy démoni pofa meredt rám. Több ezer éles foga kivillant nagyra tátott pofájából. Még nagyobbra nyitotta állkapcsát, majd egy az egyben leharapta a jobb karomat. Megmarkolta a kést, majd elkezdte nyiszálni a lábaimat. Keservesen üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, de senki sem hallotta meg. Utolsó emlékem, hogy ott állok Szent Péter kapuja előtt, bebocsájtásra várva, de ezt megtagadják tőlem. Ezért a földön ragadtam, és csak céltalanul bolyongok.

Ez lett volna a halálom története.