He calls me boss|Jikook| BEFEJEZETT

6.

Nyammogva kezdtem nyitogatni a szemeimet, már négy napja annak, hogy nem aludtam így ezt most nagyon pihentető volt. Ahogy magamhoz tértem, eszembe jutottak a tegnap hajnal képei. A vállamra fogtam, de az be volt kötve. Borzasztóan fájt, így mikor hozzá értem, hangosan felkiáltottam, és az oldalamra fordultam. 

-Jó reggelt Jimin. Hallom felébredtél. -Nyitott be a szobába a főnök, mire elkomorult az arcom, majd felültem az ágyon. -Tegnap este elvesztettem a fejemet. Kérlek ne haragudj. 

-Hol van Taehyung?  -Szegeztem hozzá a kérdésemet, úgy hogy nem is néztem rá. Képtelen lennék erre a vadállatra nézni. Múltak a percek, de nem válaszolt. Ezért újra megkérdeztem, csak erőteljesebben. -Hol van Taehyung?! 

-Egy jó helyen. -Mondta nyugodtan, majd épp leakart ülni az ágyam szélére, de én felpattantam. 

-Mégis milyen helyen? -Ráncoltam idegesen a szemöldökömet. 

-Bezártam egy cellába. -Olyan könnyelműséggel mondtam, mintha csak mindennapi dolgokról beszélnénk. 

-Azonnal vezess oda! -Kiáltottam rá, mire elém lépett, majd a sérülésemre mutatott az ujjával. 

-Most azt szeretném, ha a szobában maradnál. A sérülésed elég komoly, ne terheld magad. -Összeszorítottam a fogaimat, majd elé léptem és erősen meglöktem őt. 

-Tudd, hogy miattad vagyok ilyen állapotban, mert te haraptál meg engem tegnap éjszaka, te elmebeteg állat! mióta érdekel téged, milyen állapotban vagyok, amikor ki akartál nyírni engem?! 

-Hogy beszélhetsz így a főnököddel? -Komorult el az arca. -Tetszett amit csináltam, és megtehetem máskor is, és nem muszáj ennyinél megállnom! húzz bőrt a fogadra, vagy majd én betömöm a csinos szádat valami mással. -Annyira üvöltött, hogy tenyeremet a fülemre tapasztottam, azt hittem szétreped a dobhártyám. Undor kerített hatalmába, mikor kiejtette az utolsó mondatot a száján, de mivel tudtam hogy neki hatalma van felettem, és nem akarom úgy végezni mint Hie Rim, befogom a számat, és azt teszem amit kért tőlem, legalább is addig ameddig Tae, és én ki nem jutunk innen. -Kövess. 

Azzal hátat fordított majd kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Egy szűk folyosón haladtunk, olyan volt akár egy labirintus. Majd szétcsattanó idegekkel vettem tudomásul, hogy bizony ha a főnök nem kísér engem, nem találok se vissza, de se oda Taehyunghoz. Direkt dugta így el előlem. 

-Itt várlak. Egy percet kapsz. -Azzal lezserül neki támaszkodott a beton falnak. Csalódottan néztem rá, hiszen a testvéremről van szó. Egy perc nem elég, hogy megnyugtassam, és közöljem vele hogy minden rendben lesz. -Három perc. 

-Köszönöm. -Azzal elindultam abba az irányba, ahonnan halk szipogást hallottam. Minél beljebb értem, annál jobban megcsapta az orromat valami bűz. Azzal valamiben megbotlottam, majdnem elestem, de megtudtam hirtelen kapaszkodni az egyik rácsban. Akkor vettem észre, hogy az egyik rács mögül kikandikáló kézen botlottam meg. Azonnal öklendezni kezdtem, ahogy tudatosult, hogy egy holttestben botlottam meg. 

-Jimin! -Hallottam meg Taehyung hangját, mire odakaptam a fejemet, majd minden rosszat magam mögött hagyva futottam oda a cellájához, majd ahogy csak tudtam, és befértek a karjaim, átöleltem őt. 

-Minden rendben lesz Tae...Ki foglak juttatni innen, esküszöm. Együtt fogunk elmenni innen. -Simogattam a könnyektől nedves arcát, mire hevesen bólogatni kezdett. 

-Nem bírom itt sokáig. -Zokogott fel. -Ez a hely félelmetes! 

-Ki kell bírnod, csak egy kis ideig. Mert kiviszlek innen. -Mén én magam sem hittem el amit mondok neki...De remény nélkül, képtelenség itt kibírni. 

-Három másodperc! -Hallottam meg a főnök hangját, mire könnyek kezdtek potyogni a szememből. 

-Most mennem kell, sokszor lefogok jönni hozzád, ne félj. -Fogtam meg utoljára a kezét, majd elengedtem őt, és felálltam a földről. Visszamentem a főnökhöz, aki már türelmetlenül toporgott. 

-Csak hogy megjelentél. -Mosolyodott el gúnyosan. Szavai elsuhantak a fülem mellett, csak egy dolog járt a fejemben. Hogy szabadíthatnám ki Taehyungot? milyen módszerrel? 

Ahogy kiértünk a "labirintusból" a főnök az irodája felé vette az irányt, én pedig az aula felé, hogy járjak egy kört, hogy lenyugtassam magam. Rémképek gyötörtek Taehyungal kapcsolatban, ahogy egy sötét cellába zárva kuporog élettelen testek között. Újabb könnyek szöktek a szemembe, majd hangosan zokogva sétáltam fel s alá a kihalt aulában, ahol éppenséggel egy dolgozó sem ólálkodott. Arcomat a tenyerembe temettem, így tompítva a fájdalmas hangjaimat. Miért nem segített tegnap este a rendőrség? talán elsikálták volna az ügyet? ez már reménytelen...

Épp fordultam volna meg, hogy felmenjek a szobámba, mikor valamin megakadt a szemem. A fő bejárati ajtó, résnyire nyitva volt. Nem szűrődött be kintről fény, amiből arra következtettem hogy nincs kint senki az udvaron. A zokogásom abba maradt, majd erősen agyalni kezdtem. Felnéztem a fölöttem magasodó mennyezetre, ahol természetesen egy kamerát pillantottam meg. Azonnal elkaptam a tekintetemet a nyitott ajtóról, majd miközben azon pörgött az agyam, hogy jó ötlet-e elmenni, és itt hagyni Taehyungot, és saját magam jelenteni fel ezt a helyet. Nem nézhettem az ajtót, mert ha a főnök éppen engem néz, akkor tudni fogja min jár az eszem, és egyből lebukok. Már annyira agyaltam, hogy megfájdult a fejem, így úgy gondoltam hagyom az egészet, és Taehyung nélkül egy tapottat sem lépek. Viszont az agyam azt mondta, hogy meneküljek, és intézzem el, hogy igenis jelentsem fel ezt a kócerájt. A lábam magától indult meg, és rögvest az ajtó felé vettem az irányt. Kinyitottam, majd gyorsan körbe néztem, de senki sem volt kint. Szabad az út. A félelemtől, és a szabadulási vágytól zilálva futottam az előttem eltáruló sötét út felé. Egy tökéletes lehetőségem nyílt arra, hogy elmenekülhessek. Csak kevéske dolgot láttam a sötétben, így bukdácsolva haladtam előre. A szívem a tokromban dobogott, és hallottam a fülemben pumpáló vér apró hangját. De hallottam mást is. Hogy valaki irtó gyorsan fut utánam, rettentő gyorsan akarja megszakítani a köztünk lévő távolságot, hogy vissza vihessen oda, ahonnan menekülök.