He calls me boss|Jikook| BEFEJEZETT

7.

Úgy futottam ahogy csak bírtam. Éreztem hogy az engem kergető személy egyre közelebb ér hozzám, de nem mertem hátra nézni. Mintha csak az erdő is ellenem lenne, folyamatosan bukdácsoltam a letört gallyakban. Pár perc múlva, hallottam hogy az engem üldöző megáll és többé nem követ. Egy nagy kő esett le a szívemről, mikor megláttam az előttem terpeszkedő autópályát. Mosoly ült ki az arcomra, de az egyből lehervad,t mikor valami éles fájdalom hasított a combomba. Reflex szerűen kaptam oda a kezemet, majd egy dobókést találtam benne. Hangosan sziszegtem a fájdalomtól, de nem állhattam meg. Bicegtem tovább. Nem láttam senkit aki követne, így kissé megnyugodtam. Hiába akartam tovább menni, tehetetlenül estem össze a betonon, majd a hátamra feküdtem. Próbáltam kihúzni a kést, de annál inkább fájt, így inkább menne hagytam. A tekintetem a csillagos égre vándorolt, és csak gyönyörködtem bennük. Mióta is nem szívtam friss levegőt, anélkül hogy félnem kéne, hogy elkapnak? 

-Bassza meg. Nem akartalak eltalálni. -Hallottam meg azt a bizonyos hangot, amitől kiráz a hideg. Meg telt a szemem könnyekkel, ahogy a hotel az eszembe jutott, és az, hogy most vissza fog engem vinni. -Rosszul céloztam. 

-Hah. -Egy halk fájdalmas sóhajon kívül semmit sem tudtam mondani. Csak némán figyeltem őt, és vártam hogy ráncigáljon fel, és vigyen vissza, hogy ordibáljon, hogy újra bántson, vagy Taehyungal fenyegessen meg. De ehelyett levette a kabátját, majd az alatta lévő ingét. Egy gyors mozdulattal kirántotta a lábamból a kést, majd erősen rátekerte a ruhadarabját a lábamra. Tenyeremet a számra tapasztottam, különben a lelket is kiordítom magamból a fájdalomtól. 

-Gyere, visszamegyünk. -Tájékoztatott semleges hangnemben. Rá néztem, majd visszavezettem a tekintetem a csillagokra. Úgy érzem, most törődtem csak igazán bele abba, hogy már sosem köszönthetem újra a szabadságot, a házamat, anyát,  és semmi mást ami a hotelen kívül van. De...Mégsem akartam visszamenni. Annyira az agyamra ment a bezártság, a rettegés, a mindennapi vér látványa, hogy még a saját öcsém sem érdekel annyira, csak az hogy idekint lehessek. Talán kezdek bekattanni? 

-Könyörgöm...Had maradjak kint napfelkeltéig. -Hajtottam le a fejem, majd úgy csordogált a szememből a könny. A vállaim rázkódni kezdtek, majd akaratomon kívül kapkodni kezdtem a friss levegő után, ami egyre jobban hiányzik. Élveztem, ahogy legalább egy kicsit is a szabadban lehetek, és nem elszigetelve. Annyira, de annyira fájt hogy elszakítják tőlem azt a dolgot, amire az embernek szüksége van. A kötöttség nélküli szabadság. Ehhez senkinek sincs joga, hogy valakitől elvegyék ezt a kincset. Hallottam ahogy a főnök megmozdul, majd mikor ránéztem, észrevettem, hogy leült mellém a betonra. Szomorúan nézett rám, majd felém nyújtotta ez egyik ujját, és lassan letörölte az arcomról a könnyet. 

-Jeon Jungkook. -Árulta el végre a nevét, mire szipogva bólintottam egyet. -Ez az én ocsmány nevem... 

"-Akkor még nem is tudtam, hogy te mennyire utálod magad amiatt, hogy milyen ember vagy...Nem tudtam róla, hogy minden este könnyek között búcsúztatod a napot, hogy megint bűnt követtél el. Bár te semmiről sem tehettél. Sosem mondtam hogy nem vagy bűnös, mégis éreztem hogy a szíved mélyén nem vagy rossz ember. Nem is gondoltam volna, hogy a mi ártatlan szerelmünk, itt kezdődik el"

Sziasztok! remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást. A következő részben találkozunk, addig is PÁPÁ! :3