A tökéletes sógor [befejezett]

Hetedik

Nem kellett sokáig utaznunk, hogy odaérjünk a megígért helyszínre. Amíg a kocsiban ültünk, Jun inkább az utat figyelte, én pedig arról áradoztam neki, hogy mennyire szeretek vidámparkba menni. Ő ezen csak elmosolyodott, és néha rám nézett, olyankor mindig elpirultam egy kicsit.

-Itt vagyunk.-húzta mosolyra ajkait, és erre a kijelentésére még boldogabb lettem.

Kiszálltunk a kocsiból. Körbenéztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bambuljak el egy kicsit a látványtól.

Olyan szép volt minden, a sok hullámvasút, mindenütt a mászkáló, boldog emeberek, a vattacukor illata.

Szélesen elmosolyodtam, és figyeltem, ahogyan az óriás kerék körbe-körbe forog.

-Be is megyünk, vagy még nézed egy kicsit?-kérdezte meg Jun. Hoppá, ezek szerint kicsit elbambultam.

-Mehetünk.-emeltem rá a tekintetemet, és megpróbáltam nem hülyén kinézni, de nem tudtam eltűntetni az arcomról a vigyoromat.

Jun aranyosan felkuncogott valamin, aztán hirtelen megragadta a kezemet.

Az arcom azonnal égni kezdett, biztos voltam benne, hogy vörös az egész.

Kellemes borzongás futotta végig a testemet, attól a ponttól, ahol megérintett, egészen a lábaimig. Valami egészen furcsa érzésem támadt a mellkasomba.

Összekulcsolt ujjakkal léptük át a kaput, s már nem kellett jegyet vennünk, mert Junhui előre megvette, és mindkettőnk csuklóján díszelgett a hely tipikusan kék karszalagja. Hiába kértem idefele úton, hogy had fizessem ki a részem, nem engedte.

-Hová menjünk először?-nézett körbe, s még mindig nem engedte el a kezem. Jelenleg csak erre tudtam gondolni, nem jutott el az agyamig a kérdése.

Egy ideig szótlanul sétáltam mellette, és közben erősen azon törtem a fejem, hogy miért reagáltam az érintésére így.

Jaj, az előbb kérdezett valamit... Talán válaszolnom is kéne...

-Nem tudom.-motyogtam, mert nem jutott eszembe semmi más.

Elsőnek felültünk pár nem annyira ijesztő hullámvasútra, utána pedig dodjemeztünk. Szemlátomást nem csak én éreztem nagyon jól magam, Jun is boldognak tűnt.

Ettől még vidámabb lettem, még jobb kedvem lett.

-Az óriás kerékre felülünk?-néztem el az imént említett tárgy felé, amiből pont most szálltak ki az emberek.

-Igen, menjünk.-indultunk meg a hatalmas kerék felé, ami egyre nagyobbnak tűnt, ahogyan közeledtünk felé.

Beültünk egy kabinba, ami négyszemélyes volt, de egymás mellé ültünk, és nem egymással szemben.

A kerék lassan elindult.

Óvatosan pillantottam Junhui felé, aki az elénk tárult tájat bámulta. Az egész vidámparkot be lehet látni az óriás kerék csúcsáról.

Jun észrevette, hogy nézem, s megfordult. Az arcára úgy vetődött a napfény, hogy sötét szemei csillogtak, és a haja elég világosnak tűnt. Ajkait lassan húzta mosolyra, és a kezét megéreztem a combjaimon.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mi ez az egész. Eddig eszembe sem jutott volna, hogy miért is ragaszkodom hozzá, és miért akarok mindig a közelébe lenni.

Én beleszerettem a tökéletes sógoromba.

-Mingming, ne nézz ilyen aranyosan.-törte meg a csendet Junhui hangja. A már eddig is piros arcom még erőteljesebb árnyalatot vett fel az említett színből.