A tökéletes sógor [befejezett]

Tizennegyedik

-Jun...egy könyvtárban vagyunk.-motyogtam elég zavartan.

Azért mégsem kéne összekenni a könyveket különböző folyadékokkal.

-Tudom. Ezzel várok addig, amíg hazaérünk. Na most aludjunk.-feküdt el mellettem úgy, mintha semmi sem történt volna.

Nem tartott sokáig, hogy elaludjak, hiszen már elég késő lehetett, s mindketten fáradtak voltunk...

(...)

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja.

-Ne anya, nem akarok iskolába menni.-morogtam álmoskás hangon, mire ismerős nevetést hallottam. De ez a hang nem anyához, hanem Jun-hoz tartozott.

Kinyitottam a szememet, és könyvek között tallátam magamat. Egy pár másodperc kellett, mire leesett hogy valójában hol is vagyunk.

-Jó reggelt, MingMing.-mosolyodott el Junhui, aztán folytatta is a beszédét.-Valahogy ki kell jutnunk innen, már itt vannak a dolgozók, és be akarnak jönni ide.-vázolta fel a helyzetet, mire én álmosan bólogattam.

-És mégis hogyan?-nyújtózkodtam, aztán megdörzsöltem a szemeimet. Ahigy felálltam, a hátam kicsit megfájdult. Elég kényelmetlen volt itt aludni.

-Biztos van valami titkos ajtó itt...-gondolkodott el Jun. A fal mellett sétált lassú léptekkel, s minden kis részletet megbámult a falon.-Á, itt nincs semmi.-mondta, aztán körbe járta mégegyszer.

Én csak álltam egy helyben. A plafont néztem, aztán megláttam egy táblát, amin a "vészkijárat" felirat szerepelt. Az megfelel, nem?

-Jun, ott ki tudunk menni?-mutattam az ajtóra. Junhui egyből felvidult, s megindult felém.

-Tudtam én, hogy nem vagy annyira reménytelen~-ölelt magához mosolyogva. Egy halk kuncogás hagyta el a számat, s aztán viszonoztam ölelését.

Szeretem őt, nagyon is. Jobban mint bárki mást. De egyszerűen nem tehetem azt meg Mei-vel, hogy az esküvő előtt pár héttel ott hagyom.

Már legalább tíz perce álldoglátunk ott, aztán eszembe jutott, hogy mennünk kéne.

-Junhui, ki kell jutnunk.-törtem meg a csendet. Erre ő csak köhécselt egyet, aztán elindult a vészkijárat felé.-Várj, de ha ott kimegyünk mindketten, akkor a kulcs itt marad.-szóltam utána, kissé hangosabban.

-Igaz. Akkor te kimész a vészkijáraton, eltereled a figyelmüket amíg én visszacsempészem a kulcsot. Tizenöt perc múlva megyek ki, addigra hívd fel magadra mindenki figyelmét.-vázolta fel a tervet.-Oké?

-Oké.-egyeztem bele, s elindítottam a stopper órát. Csak nem lehet ebből bajom.

Sietve mentem ki a raktárból a vészkijáraton át, aztán sebesen fel a lépcsőn. Hála az égnek a lépcsőháznak egy eldugottabb részen lett vége, így nem látták, hogy honnan jövök. A polcok között mászkáltam, úgy tettem, mintha keresnék valamit, hátha valaki megsajnál, és jön segíteni. De ez a tervem nem vállt be, úgyhogy másik megoldást kellett találnom. Ránéztem a telómon a maradék időre. Még három percem van.

Gyorsan elgyalogoltam a gyerekrészleghez. Az asztalon volt egy pohárral valami elég vörös löttyből.

Megint csekkoltam az időt.

Egy perc.

Cselekedni kell.

A pólómra öntöttem a pohár tartalmát, aztán földhöz vágtam a tárgyat, s felborítottam egy puffot, aminek olyan hangja volt, mintha én estem volna el. Lefeküdtem a szilánkok mellé, s néhányat a mellkasomra tettem, eközben tényleg elvágtam az ujjamat. Ahj már, hogy lehetek ilyen balfasz?