A középkorban járunk, első ránézésre talán angliában. Egy kastély áll az erdő mellett. Borongós és hideg az idő, a tájat köd üli, mert az ég felhői le ereszkedtek a földre. Egy érzés tölt el, mintha a palota önmagát siratná.
Mikor leszáll az éjszaka és feljön a hold, fényét a kastélyra veti, és az ragyog, mintha ezüstből és gyémántból készült volna.
Az óra a tornyon lassan jár, s éjfélkor jelzi, hogy bár új nap virrad, a gyászuk megmarad.
De ki miatt is ilyen szomorú a táj, mi történt itt, hogy búskomorrá vált?
Réges-régen, mikor még aranyló búza mező volt az elvadult táj helyett, ebben a kastélyban élt a környék grófja és annak a családja. A nép boldog volt és a palota környékén folyton szólt a dal és a zene. A gyerek kacaj és a jó lét messze elhangzott, hírét elvitték a szelek, és a folyók.
Ám minden jónak egyszer vége, s ez itt sincs másképp.
Az ország határát jelképező hegyvonulaton áttört az ellenség.
Mindenkit megöltek.
A kastélyban a grófra fegyvert szegeztek, ám az utolsó pillanatban a legkisebb leánya, aki ebből az egészből semmit sem értett az apja karjaiba vetette magát kacagva. Ő halt meg egyedül, mert erre a hirtelen cselekedettre a katonák magukhoz tértek és nagy vesztességek nyomán végül sikerült megmenekülnie a családnak, ám elhagyták a kastélyt és a környező vidéket.
A völgy azóta a gyász színhelye lett, mert felhős, hideg éjszakákon a gróf lánya kilép az erdőből és kétségbe esetten keresi a családját, s régi otthonát. Csak bolyong az üres, pókháló szőtte termeken, és sír, mikor eszébe jut, hogy soha, soha többé nem fogja látni az anyukáját, a testvéreit és az apukáját. Végül, mikor a telihold eljön, sápadtan, megkínozva feladja a keresést. Utoljára még visszanéz az ódon, szürke falakra, majd elindul az erdőbe, ami lassan eltünik a ködben.
