Megbabonázott, amikor megláttam teljes egészében tündökölni. Mellette csak egy kis porszem voltam az univerzumban. Egy halandó, aki a halállal született és vele is fog elpusztulni. Felnézek a fényesen ragyogó teli holdra és elgondolkozom. Miért születtem embernek? Miért nem inkább fának, fűnek, pataknak vagy csermelynek? Halk nyári szélnek vagy tomboló őszi viharnak, esetleg eső cseppnek, mely az ég adománya a földnek! Vagy csillagnak, ami fönt tündökől a végtelen égbolt tengerén! Sose fogom meg érteni, miért erre szánt a sors. Hogy senki legyek.
De döntöttem és innen nincs vissza út. Megyek már, megyek a holdhoz, hogy maga mellé fogadjon mint tanitványát és értelmet adjon céltalan létezésemmnek. Én nem űrhajóval indulok útnak, nem én a lelkem lépcsőfokait mászom meg, hogy elérhessem a célt. Minden lépés közelebb visz az éghez, és a ragyogó csillagokhoz. Lesznek hegyek és lejtők, elfogok esni a csúszós köveken, de mi értelme van annak a kalandnak, ahol nem kell küzdeni?
