Képzeljünk el egy óceánt. Végtelen mennyiségű kékséget. Senki se érti, hogy mit súg a felette suttogó szél, de mégis a tengerészek beszélik ezt a különös nyelvet. A legendák nyelvét, amelyet téli éjszakákon a hajósok a gyermekeiknek és az unokáiknak mesélnek. Hogy mi történt a múltban, és mi fog történni a jövőben. Vajon szállhatunk még a madarakkal és úszhatunk a halakkal? Láthatunk e még virágot a víz alatt?
A válasz nem. Senki se küzd, hogy ezeket még megtapasztalhassuk.
A tengerek pusztulnak a hajóink alatt és élettel teli vizei lassan megfogyatkoznak!
Talán léteznek még szörnyek, akik elijesztenek minket, én mégis azt mondom, ne hagyjuk a feledésbe merülni őket, mert mi is csupán egy hánykolódó ladik vagyunk a sors különös óceánján, de ahogy az út közben felfedezzük magunkat és fejlődünk, úgy lesz a csónakból hajó, és a hajóból hatalmas tengerjáró. Vannak, akik falakat építenek, hogy senki győzhesse le őket. Na, belőlük lettek a hadihajók, azok a vizen járó szörnyetegek. Ám még ezeknek is szükségük van legénységre, akik irányítják és megadják a helyes irányt.
De ezek mind olyan emberek, akik különlegesek, akik valamit tettek értünk méghogyha ezt mi nem is akartuk. Szóval emberek, akikhez ez talán eljut, értsétek meg, a Tenger ellen nincs fegyver, csak az önszántunkon kivüli pusztitás. De ez megakadályozhatatlan, értitek? Már senki nincs, aki akár a vizeket, akár az életünket rendben tartsa. Én ezt megtapasztaltam. Csak egy ember volt, és ő nem árult el. Nem, csak szépen,csendben eltávolodott tőlem, és lassanként eltünt a ködben.
