Mit jelenthet a kék fény?
Szabadságot vagy börtönt? Halált vagy életet, vizet vagy tüzet? Sehol egy virág, csak a kiszáradt, fekete pusztaság.
Itt élőnek nincs helye, ez a holtak mezeje. Ha a földön meghal valaki, a teste idekerül, s hogyha a lelke méltó rá, esélyt kap valamire, amire az életben nem.
Egy fiatal lányt pillantok meg, pont a sivár föld közepén. Lassan, mint aki a kivégzésére megy, oda sétálok a kihűlt testhez és megérintem.
Hirtelen megértem. Megértem a bosszút és a szeretetett. És láttom, hogy történt, hogy került ide ez a lány.
Szereretett valakit, aki átverte őt, ezzel elérve azt, hogy a lány meg gyűlölje őt.
Változik a helyszín, s a parkban beszélgetnek. A lány szeméből halkan csöppennek le a sós könnycseppek. Szeme vörös a sírástól, arca falfehér, kezei remegnek. A másiknak az arca rezzenéstelen, nem mutatt meg semmit, nem lehet olvasni benne. De a szeme elárulja valódi érzéseit. Aggódik és bűntudattal teli, csillog benne a félelem és a féltés, a határozotság és a határozatlanság. Várja a következő lépést.
Hirtelen eléjük ugrik egy férfi, kezében egy pisztoly, és a lány kisérőjére fogja azt. Mindanyiuk fejében az jár: vajon mi lesz a következő lépés. Végül a férfi dönt. Meghúzza a ravaszt s egy másodperc erejéig úgy tünik mégse történt semmi. De ez nem így van. A lány ruhája véres. Vajon a sajátja?
Igen, a szívében tünt el a gyilkos golyó. Utoljára még egymásra pillantanak és eldölt. A lány élete véget ért ebben a sötét és kihalt parkban. A társa felsikít, és a lányhoz térdel, zokogva követeli, hogy bocsásson meg neki, és, hogy ne hagyja itt.
A gyilkos kezében megremeg a fegyver, arcán világosan látszik, hogy ő nem ezt akarta. Ő is lerogy a fűbe, bocsánatért esedezik a másik élőhöz. Utolsó, amit még hallok ugyanaz, mint a lányé: sziréna szó.
Hirtelen ott találom magam, ahonnan eltüntem, a kihalt, fekete, határtalan földön, ám az ég a holttest fölött most világos kéken dereng. Egy vékony kar nyúl ki a szinte fehér ködből és ezzel egy időben az elhunyt lány lelke is megszabadul a test fogságából. A hideg, fehér arcon már a megkönyebűlés látszódik, egy kis híja, hogy nem mosolyog. A távolból megszólal egy hang s ez a hang adja mindenki tudtára: a bebörtönzött lélek végre otthonába igyekszik.
Még utoljára, mielött megfogná a segítő kezet visszanéz. Szeme egy pillanatra megállapodik a testén, majd rám néz és végre, oly sok idő múltán elmosolyodik. Biccent nekem, és elmegy. Végre tovább lép.
