Még a múlt században építették. Fehér festéke túlélte a legnagyobb viharnak a legerősebb hullámát is, míg lába alól a lassan romboló évek elmossák a talajt. Azt hihetjük a magány lassan felemészti, pedig nem. Ott van körülötte a folyvást változó tenger s társaságnak a sirályok. De vajon mit keres egy villágító torony az óceán kellős közepén egymagában, holott a part innen nézve csak egy elmosódott folt? Igazából a válasz könnyű.
Élt egyszer, réges-régen egy fiatal ember, kinek a képzelete nem ismert határokat. Városi házában mindig új, és mindig meglepő történetek születtek, amiket kicsik és nagyok egyaránt a szívükbe zártak. Írt manókról, kik a zöldellő mező fűszállai között élték egyszerű, ámde nagyszerű életüket. És írt sárkányokról, kiktől sokan félnek, holott jámbor és szelíd lények. Hercegek, hercegnők és egyszerű emberek is szerephez jutottak meséiben, s a történet végén mindig nyert a jó, és vesztett a rossz.
Szerette a gyerekeket, felnőtteket egyaránt, de menekülni akart.
Hogy mi elől, azt sose mondta, de számára már nem rejtett titkot ez a világ.
Sokszor hajózott a tengeren, ismerte zegét-zúgát, s talált egy aprócska szigetet, mi a térképeken egy pötty csupán. Meglátta benne a varázst, s megálmodott oda egy csodát. A varázsló tornya attól a naptól kezdve csillámként ragyogott a napsütésben, s várta a sok gyermeket, hogy kalandokba röpithesse őket. A képzelet birodalmában sárkányokon lovagolhattak s ádáz csatákban küzdhettek. Sokan lovagi páncélban vittek virágot kedvesüknek. De egyszer minden jónak vége szakad. A gyász fekete lepelként zuhant a házra. Múló az ember élet, s az évek alatt megfakul, így lett öreg s őszbe hajló az író. Végül elaludt és elindult egy még nagyobb kalandra. Ám a torony csak állt és áll, rendületlen, míg csak világ a világ és létezik a szerelem. Várja a mesélőt, aki majd meggyújtja a fényt fönt a torony tetején és utat mutat a képzelet országába.
