Messze-messze, még a régi keltikában, harcos amazonok járták ezt a kietlen vidéket. Fekete páncéljuk elnyelte a nap éltető sugarát, köpenyeik sötét tollakból készültek, kardjaikon ezer s ezer féle jel, varázsige.
Összetartottak s vigyáztak egymásra, de volt valaki, aki egyedül barangolt az ősi varázslat földjén.
Eireann Keaveney-nek hívták, vagyis a legenda így őrizte a nevét. Nem volt családja, az eső verte tengerből született, a vilámok között. Úgy tartották, az istenek küldték őt a világba, hogy áldozatával megmentse azt.
Senki sem tudta, hogy éppen merre tart vagy azt, hogy hol, ki mellett harcol majd legközelebb.
Sokakban az a tévhit élt, hogy a viking hordákat üldözi, mások azt hitték, hogy a legnagyobb varázslók, druidák jobb keze, de közülük is magának Merlinnek a segédje.
Hogy ebből mi volt igaz vagy mi nem, ezt döntsétek el ti, megfáradt vándorok, és hallgassatok figyelmesen, mert én az igazságot mondom el nektek.
Igen, Eireann a tengerből született s a nagy harcosok sorába emelkedett.
De nem volt soha segéd vagy szolga, mert ő maga volt mindennek a vezére. Hogy miknek? Elmondom. A fáknak, a leveleknek, a réteken szögdelő őznek, a földbe bujó kisegérnek. Parancsolója volt a szélnek, a zugó pataknak s a vérengző farkasnak. Az embernek s az emberi érzéseknek, a gyermekeknek, az álomnak, még a csillagok állásának is.
Királynője volt a sárkányoknak, az utolsó egyszarvúnak, de még magának a halálnak is.
Az istenek gyermeke volt ő, s mikor az útja abban a fagyos kráterben véget ért, újjá születetik majd egy kisgyermekben. Egy pici lányban, aki tovább viszi, amit ő elkezdett. Járjatok figyelmesen az utakon, mert lehet, ott ül melettetek az iskolában, a buszon vagy a megállóban.
