Egy barna hajú lány áll a temetőben. Előtte egy fehér koporsó, amit már szürkére színezett a szakadó eső. Az arcán nem játszadoznak az érzelmek, s szemében sem tünnek fel a gyász oly felismerhető jelei. Nem hullat könnyeket a fadobozban fekvőért, s nem érzi magát vesztesnek, amiért eltávozott a közeléből valaki. Tudja, hogy nincs miért gyászolnia, mert mire végre elapadnának könnyei, újra kezdheti elölről az egészet. Lelkében pont ezért mostanra csak üresség honolt.
Hiába gondolta végig, hogy miért is veszti el újra, nem jut eszébe semmi. Mindig csak egy szóval kezdödik, s egy rózsával végződik a temetőben. Mert minden hang betalál s sebet ejt a szenvedőn. Síkolthat bárhogy, kiabálhat segítségért, mégis csak egy selejt lélek az emberek tömegében. Az-az egyetlen, akin látszik, hogy menthetetlen, mégse próbálkoznak a megmentésével.
Ezer s ezer heg borítja testét, mindegyik felszakad, feltépődik a szavak csatájában, mert veszt. Minden alkalommal elveszti a csatát.
Ez a gondolat úgy belé éget, hogy már nem is akar küzdeni. Egész egyszerüen nincs miért.
Egy barna hajú lány áll a temetőben egy fehér koporsó előtt, kezében egy fekete rózsa. Egyetlen egy sós könnycsepp vág utat porcelán fehér bőrén. Az az egy darab, amiről azt gondolta, soha többé nem létezik többet. Egy pillanatra lehunyja szemét, s gyémántként ragyogó pilláit a borongós, szürke ég felé fordítja. Majd elmúlik a pillanat, s figyelmét ismét a koporsóra tereli. Megvető pillantást vett az eső áztatta dobozra, s a legmegszégyenítőbb mozdulattal rá dobja a rózsát, majd hátat fordít a sírnak és felvéve az álarcát tovább áll.
Nem jött többé vissza a temetőbe, mert pontosan tudta mit temetet azon a napon.
Az érzéseit.
alan_wilk nem szoktam megjelölni írókat, de a te könyved adta ehhez a részhez az iheletet...
