Az utolsó Baratheon [Folytatás]

Part 9 : Végbúcsú

***************
Végig sétáltam a tróntermen, majd megálltam a vastrón előtt.
Hatalmas volt, és bűnronda.
De mégis figyelemre méltó.
Aki rajta ül, annak hatalma van. A szoba fölé tornyosul, mint valami óriási szörnyeteg. Aszimetrikus. Kovácsok készítették, nem kézművesek vagy a bútorgyártás szakértői.
Csak figyeltem a trónt.
Néha még most is megijedek tőle.
Pedig születésem óta látom, ezt a csúnya behemódot.
Tisztán emlékszem arra mikor még apám ült a trónon.
Én nagyon szerettem őt, még annak ellenére is, hogy sokat ivott és kurvázott. Meg persze rengeteg adósságot felhalmozott.
Ezen rossz tulajdonságai ellenére, ő jó ember volt.
Aztán hirtelen eszembe jutott a halála is. Az, hogy napokig sírtam miatta.
Majd eszembe jutott Joffrey koronázása is.
A nép ujjongott, én pedig még ekkor is zokogtam.
Azt hiszem már akkor is tudtam, hogy Joffrey rossz király lesz.
De hála az isteneknek nem volt hosszú életű.
Tudom gonosz dolog ilyet gondolni a saját testvérünkről, de Joffrey nagyon gonosz és kegyetlen volt.
Aztán elhalványulnak az emlékek.
Nem akarok emlékezni.
Szeretném elfelejteni Joffrey szörnyű halálát is.
Megmérgezték.
Bőre lila volt.
Szeme vörös.
A hányásába fulldokolt.
Majd összesett.
Már késő volt.
Haláláért nagybátyámat Tyriont hibáztatták, aztán később kiderült ártatlan.

Leülök a trónra.
Újabb emlékek jönnek elő.
Tommen koronázása.
Tulajdonképpen még alig halt meg Joffrey, már meg is koronázták Tomment.
Gyenge volt.
Megölte magát.
Az öngyilkos embereket gyengék és gyávák.
Ő is az volt.
Bár őszintén szólva kissé hiányzik.
Hiányzik Mircella is.
A nővérem.
Őt is megmérgezték.

Az emlékektől sírni kezdek.
Nem akarok arra emlékezni, hogy mindeg szerettem meghalt.
Nincsenek testvéreim.
Sem apám.
Anyám sosem volt.
Legalábbis sosem éreztem annak.
Elárult engem.
Megfizetett érte.
Erősnek kell lennem.
Nem szabad sírnom.
Letörlöm a könnyeim az arcomról, a kezemmel.
Leszállok a trónról.
Ki akarok menni a teremből.
Rosszul érzem magam.
Elindulok a kapuhoz.
A kapuban Tyrion állít meg.
-Hová, hová felség? - Kérdezte Tyrion.
-Csak sétálnék kicsit. - Hazudtam.
-Csak nem megint előtörtek azok a fránya emlékek?- Tyrion túl jól ismer.
-De igen..... ezért kéne sétálnom kicsit. - Válaszoltam.
-Ideje lenne felejtened. Te vagy a Hét királyság védelmezője és királynője, nem lehetnek ilyenfajta problémáid.-Magyarázkodott Tyrion.
-Tudom, de ez nem olyan egyszerű. - Mondtam, kissé idegesen.
-A népedért tedd meg.
-Tyrion azért vagy a segítőm, hogy segíts a birodalmat irányítani. Nem azért, hogy nap mint nap figyelmeztess azzal, hogy mennyire rosszak is azok a fránya emlékeim. - Förmedtem rá, talán túlságosan is Tyrionra.
Tyrion nem szólt semmit.
Végülis én parancsolok.
Enyém a hatalom.
-Igen is királynőm. - Tyrion fejett hajtott, és elment.
Legszívesebben megállítottam volna, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hiszen ő a nagybátyám, és mindig kedves volt hozzám.
Viszont muszáj keménynek tünnőm.
Nem lehetek gyenge uralkodó.

Kimentem a kapun, és elkezdtem sétálni az udvaron.
Jól esett az a kis friss levegő.
Jó volt nézni a gyönyörű zöld lomkoronájú fákat, és a szebbnél szebb virágokat.
Akkor, és ott pár pillanatra elfelejtettem mindent, és gondtalannak éreztem magam.
Kár, hogy a lábaim nem bírnak 20 percnél tovább sétálni.
Testileg le vagyok gyengülve.
Le kelett ülnöm egy padra.
Probáltam a padról gyönyörködni a tájban, de az már nem ugyan olyan volt.
Csak bámultam magam elé.
Elbambultam.
Egyszer csak Gendry ül oda mellé.
Még időben, mielőtt még vissza emlékeztem volna arra, hogy fejeztettem le a saját anyámat.
Kegyetlen, de szükségszerű döntés volt.
-Komolynak tűnsz. - Szólalt meg Gendry.
-Az is vagyok. - Mondtam rezenéstelen arccal.
-Ne légy mindig ily komoly, húgocskám. Tudod holnap elutazom, és nem leszek itt, hogy mindig felvíditsalak. - Gendry a körmét piszkálta.
-Már holnap? - Lepődtem meg.
-Igen, tudod én viharvég ura vagyok, nem tartozkodhatok Királyvárban. Viharvégben a helyem.
-A szajha miatt mész oda? - Kérdeztem.
Gendry felkapta a fejét.
Rámnézett, megrázta a fejét, majd elmosolyodott.
-Sansának hívják, és nem szajha. Sőt nagyon kedves lány, és természetesen előkelő.
-Akkor ez csak érdek házasság lesz? - Szomorú voltam.
-Nem. Szeretem Sansát, és ő is szeret engem.
-Azért néha majd meglátogatsz? - Mosolyogtam Gendryre.
-Természetesen felség. - Viccelödőtt.
- Ne hívj így. - Parancsoltam rá.
-Miért?
-Mert nem szeretném.
-Ahogy óhajtja felség.
-Hagyd abba! - Mondtam, majd Gendryvel elnevettük magunkat.
Szeretem Gendryt, és boldog vagyok, hogy a testvérem.
Kár, hogy csak nem régóta derült ez ki.
Gendry apám egyetlen életben maradott fattya, ezzel az egyetlen, és utolsó testvérem aki még eleven.

Gendry belém karolt és együtt mentünk vissza a várba.
Mikor vissza értünk ő elköszönt, én pedig a szobámba mentem.
A szobában már egy szolgálolány várt.
-Felség, már megcsináltam kegyelmének a fürdőt.
-Köszönöm.
Ezzel a szolgálólány kiment a szobából, én pedig leültem a fésülködős tükrőm elé.
Eszembe jutott Jaime.
Láttam magam előtt a testét ami egy keresztre van kifeszítve.
Láttam ahogy szenved.
Legalábbis elképzeltem.
Én már csak a holttestével találkoztam.
Az én hibám miatt halt meg.
Túl későn értem oda.
Keserves sírás kapott el.
A szolgáló leány befutott a szobába.
-Semmi baj. Nyugodjon meg, felség, semmi baj. - Mondogatta.
Mindennap ez van.
De ma belenéztem a tükörbe, és egy sápadt, szenvedő alak nézett rám vissza.
Nem akarok többé sírni.