selyem

harmadik fejezet

peleskey mangólia
_________________________

Morogva töröltem ki, az eddig lepötyögött szavakat, majd vettem egy mély levegőt. Már több mint egy órája, hogy itt szenvedek, ebben a nyomorult teremben. Persze, ha most minden normális és átlagos lenne, már rég a Madalban ücsörögnék, szürcsölgetve valami finom kávét és nyugodtan írnám a cikkem, amit két nap alatt le kell adnom. Vicces nem ? Mivel ez helyett, még mindig a suliban dekkoltam, elszántan ellenezve azt, hogy beteszem a kávézóba a lábam, hiszen ha még egyszer meglátnám azokat a kicseszett, jég kék szemeket, Eli és Nádja már beszédet írna a temetésemre.

Soha többé nem akartam találkozni azzal az emberrel, aki tönkretette az életemet és összetörte a szívemet. Gondolhatjátok, nem kevés időbe került, mire valamennyire sikerült összekaparni magam és tessék. Most ott kapott munkát és ott fűzögette a pultos csajszit, ahol nem kellene.

Morogva túrtam bele hajamba és próbáltam a cikkem írására koncentrálni. Akármennyire is elleneztem, szükségem volt egy kávéra.

Sóhajtva csaptam le laptopom tetejét, majd a táskámba csúsztattam. Közben felvettem szürke, gombos kabátom és bordó, vastag sapkám, ami már most melegítette a fejem. Táskám a vállamra csaptam, majd gyors léptekkel hagytam el a termet. Én voltam az egyedüli, aki végig sietett a folyosón, hiszen már mindenki rég elment, csak a takarító végezte a dolgát, valamelyik emeleten. Kiléptem a hidegbe, majd minden nézelődés nélkül, a tömegbe vetettem magam és siettem a kávézó felé.

Szerencsére nem csak a feszültség, hanem a lehűlt levegő is hajtott előre, így amikor felnéztem egy gyönyörűen írott Madal szó díszelgett előttem és az üveg, ami nem rejtette el a belsejét. Ám, volt benne valami szokatlan, vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, valami idegesítő. Pontosabban a fal előtt cigarettázó fiú. Miért van az, hogy az idióták nem tudnak megfagyni ? Hiszen semmi kabát se volt rajta, csak az egyszerű fehér felsője, fekete farmerja, egy átlagos vászoncipő és természetesen a Madal köténye.

Megtorpantam. Azonnal elvetettem a kávés ötletem és mire megfordultam volna, rettenetesen késő volt. A fiú elvette az ajkai közül a szálat és rám mosolyogva, intett egyet.

- Francba - motyogtam, majd vettem egy mély levegőt és elindultam felé.

- Megérkezett a császárnő - viccelődött, ahogy mellé értem. A kisebb szellő miatt, piszkos szőke haja a szeme elé kúszott, így szerencsére nem láttam ragyogó tekintetét. Ám a mosolya még így is az arcom előtt táncolt.

Egyszerűen megforgattam szemeim és minden köszönés nélkül benyitottam a kávézóba. Akármennyire is gyűlöltem őt, nem tudtam letagadni azt, hogy nem találom helyesnek, vagy vonzónak. Mert tény, hogy az volt, de ennek ellenére mégis egy köcsög és paraszt és beképzelt tuskó. Tudjátok, ő volt az az ajándék, akit selyembe csomagolnak, de ahogy eltávolítod róla az anyagod, az első dolgod, hogy minél mélyebbre dobod a szekrényedben.

Amint beléptem, a pulthoz igyekeztem. Körbe se mertem nézni, nehogy a szívem leültessen valami kényelmes helyre. Mivel nem voltam hajlandó itt maradni.

- Mit adhatok ? - lépett elém a szőke hajú Panna, kedvesen mosolyogva.

- Mentás kávétok még van ? - kérdeztem, magamra erőltetve egy mosolyt, de a körmeim még így is önálló életre keltek a fa felületen.

- Persze, foglalj helyet, máris viszem - mosolygott továbbra is a lány, de mielőtt még neki láthatott volna a munkának, megállítottam.

- Ha lehetne, most elvitelre kérném - tettem hozzá.

- Elfogytak a poharaink, csak csészében tudok adni.

Felsóhajtottam.

- Rendben - morogtam, majd körbe néztem.

Őszintén, most inkább elhagytam volna a helyet, de az igazat megvallva, magammal szúrtam volna ki, mivel valamiféle kávé nélkül egyszerűen képtelen vagyok az írásra. Ha pedig már itt kell maradnom, megpróbálhatok újból nekifutni a cikkemnek. Körbenéztem, de nem agyaltam sokat, elindultam a megszokott helyem felé, ami a bejárati üvegfalnál volt. Egy kicsit magasabban helyezkedett el, mint a többi ülőhely, de számomra pont ez tette különlegessé. Felléptem rá, majd kitoltam az egyik fehér széket és rá dobtam táskám, a másiknál pedig én foglaltam helyet. Az asztal is jóval vékonyabb volt, mint a többi, de nem igazán zavart. A másik kedvencem, pedig a kicsi korlát volt, ami meggátolta a széket abban, nehogy leboruljon az apró emelvényről. Hála az égnek, mivel azon csücsült az egyetlen laptopom és ha történne vele valami, nem biztos, hogy túlélném.

Ami viszont most egy kicsit zavart, hogy a pult túl közel volt. Normális esetben sose foglalkoztam volna ezzel, de most nem is tudom... Istenem, mindegy, csak írjam meg azt a szart, aztán már itt se vagyok.

Táskámból elővettem a gépem, felnyitottam és vettem egy mély levegőt. Beszippantottam az isteni kávé aromát, ami így végigjárta testem. Nem akartam Derel jelenlétével foglalkozni és most nem is hagytam neki, hogy a fejemben maradjon. Egyszerűen csak hagytam, hogy testem ellazuljon. Ujjaim a billentyűzetre simítottam. Az volt a jó az egészben, hogy a téma szabad volt, arról írtam, amiről csak akartam.

Külső, belső szívvel

Ebben a cikkben, szeretnék egy olyan témát kivesézni, egy olyannal foglalkozni, amit kevesen vesznek figyelembe. A külső elfogadása. Saját magunk elfogadása.
Szeretném megmutatni, hogy az apró, vagy akár hatalmas bőrhibáinkkal vagyunk hibátlanok. És ezt nem úgy érhetjük el, ha fogyókúrázunk, vagy megfogadjuk azokat a dolgokat, amiket más cikkek írnak. Ezt csakis a saját szívünkkel tudjuk elérni, hogy magunkat is úgy szeressük, ahogy a hozzánk közel állókat. Szeretném, ha minden nő, hölgy, lány elfogadná magát úgy, ahogy van. Hiszen csakis így lehetünk igazán boldogok.

- A kávéd, császárnő - zökkentett ki egy mély hang, minek következtében kissé megugrottam. Persze, ahogy felfogtam, hogy hol vagyok, felnéztem a kéken villogó szempárra és a sunyin mosolygó ajkakra.

- Kösz - morogtam oda neki, többre nem is méltatva.

- Igazán nincs mit és szólj, ha legközelebb is én fizetek - gúnyolódott, mire rá kaptam tekintetem.

- Ne aggódj, ha még három másodpercig pazarolni fogod az időm, akkor készítheted a pénztárcád - vágtam vissza, de magamra erőltettem egy édes mosolyt.

- Igazán kedves vagy, bár fogalmam sincs, hogy mi bajod van velem kis nyuszi.

- Az, hogy nem a saját nevemen hívsz - fújtattam.

- Pedig régen mindig imádtad, ha így neveztelek - kacsintott, majd ott hagyott.

Megsemmisültem. Fájt, hogy visszaélt azzal, amivel nem kellett volna és sikerült elérnie azt, hogy a szívemben egy újabb repedés valósuljon meg. Fájt, hogy akárhányszor felhozta a közös múltunk úgy éreztem a sötétben tapogatózom. Mivel sose tudtam meg, hogy pontosan miért taszított el magától. Sose mondta, én pedig sose kérdeztem, mert lelkileg tönkrementem.

Vettem egy mély levegőt, az újonnan érkező fájdalmat pedig egy külön dobozba zártam, természetesen lakatot tettem rá és jó messzire eldobtam. Megragadtam a gőzölgő csészét, majd belekortyoltam a meleg és isteni kávéba, végül sokadszorra is belemerültem a cikkem írásába.

___________________________

h a r m a d i k f e j e z e t
v é g é