Monokróm

2. fejezet, Vörös

Másnap unottan és félálomban tántorogtam be az osztályterembe. A reggeli csúcsforgalom miatt még a metrón sem tudtam aludni, ezért talán indokolt volt az a bamba fej, amit vághattam amikor valaki megszólított. Egy félénknek látszó szemüveges lány volt.

- shima-kun! Aoshima-kun! – rásandítottam

- Igen? Segíthetek? - a lány, akit az előbb félénknek írtam le most a homlokára csapott majd a karom alól kikandikáló szemüvegemre mutatott

- El fog törni a szemüveged! – fogalmam sem volt arról, hogy ez miért olyan fontos neki

- Á! – gyorsan felemeltem a karomat és megtisztítottam a lencsét. – Köszi, bajban lettem volna, ha eltöröm, tudod kissé homályos minden... - hát így utólag ez rohadt bénán hangzik.

Feszülten elmosolyodtam hát mire ő sóhajtott és elindult a terem másik végében lévő padjához. Körbe néztem. Már szinte mindenki itt volt, azonban az előttem lévő hely még mindig üres volt. A szemem sarkából Sakakit kezdtem el keresni, mint Akatsukin kívül a másikat, akivel több mint két mondatot beszéltem, de sehol sem láttam. Az ajtó hirtelen kinyílt, - igazából nem volt olyan hirtelen, de így jobb a hatás – és Akatsuki lépett be rajta. A haja kócos volt, az inge gyűrött, és bárhogy próbálta a szemébe söpörni a haját egy pillanatra láttam a bal szemét, és körülötte egy hatalmas lila monoklit. A padjához sétált és leült. Előre nyújtóztam és megböktem a hátát.

- Akatsuki-san! Minden rendben? – egy pillanatra megdermedt majd felém fordult

- Jó reggelt, Aoshima-kun. – mondta kissé feszülten

- Jól vagy? Lement a lázad? – bólintott és újra megpillantottam a monoklit a szemén. – Mi tör...-

- Semmi. – mondta tárgyilagosan. – Tegnap kissé későn értem haza, ezért a bátyám mérges lett rám...

- És ezért... megütött? – már kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor egy sikolyt hallatszódott az emeletről. Néhányan felálltak meglepetésükben és mind azt kérdezgették, hogy vajon mi történt. Miután mindenki tanácstalan volt, hirtelen kemény csönd nehezedett az osztály vállára és senki sem mert megszólalni. Olyan tíz-húsz perccel később Moriyama-Sensei futott be lihegve. Épp olyan ideges volt, mint tegnap. Ha nem mégjobban.

- Gyerekek. – kezdte, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Nem sikerült. – Szerintem jogotok van hozzá, hogy tudjátok... - itt már mindenki elkezdett súgdolózni, ő pedig alig bírta kimondani és a hangja egyre vékonyabb lett – Sakaki Kenzou-kunt holtan találták, az iskolai könyvtárban... A rendőrség most kezdi a helyszínelést, és a vizsgálat idejére az iskola bezár. – miközben beszélt két rendőrtiszt és egy civil ruhás nyomozó lépett a terembe, a Sensei egy pillanatnyi szünetet tarott – A rendőrurak szeretnének kihallgatni minden diákot...

- Köszönjük, Sensei. Azt hiszem ez az én feladatom. – Moriyama leszegte a fejét.

- Igen. Hogyne. - félre állt, utat engedve a rendőroknek

- Köszönöm. Tehát, Shibasaki Souma vagyok, a gyilkossági osztály vezető nyomozója, a Tokyoi rendőrkapitányságról. – a szemüveges lány reggelről feltette a kezét.

- Ömm, tessék. – a nyomozó egy kissé meglepődhetett

- Tehát Sakaki-kunt meggyilkolták?

- Még nem vetettük el az öngyilkosságot sem, ám jelenleg ezzel a gyanúval dolgozunk. Szeretnénk mindenkinek feltenni pár kérdést. Miután válaszoltatok haza is mehettek. Először is. Ki látta őt utoljára az osztályból? – egyöntetű hümmögések és félhangos motyogások kavalkádja következett. Nem akartam bajba kerülni, de sejtettem, hogy én láttam őt utoljára így kissé bizonytalanul de felnyújtottam a kezem. Az osztályban nyomban olyan csönd lett, mint egy koporsóban. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt. – A neved?