Monokróm

II. Rész - Olvadt Viasz; 1. fejezet, Sebhelyek

Az élet monokróm. A fekete és a fehér minden árnyalata feltűnik benne. Csak nézőpont és értelmezés kérdése, hogy miként. Régebben azt hittem, hogy minden, szimplán csak fekete-fehér. Vagy ilyen, vagy olyan. Aztán azt gondoltam, hogy a szürke árnyalatai játszanak ez életünkkel. A szürke, és unalmas életünkkel. Most azonban hiszem, hogy az a mono, nem kizárólag feketét, vagy fehéret jelent. Az életünk a múltunkból táplálkozik. Az dönti el kik vagyunk és kik leszünk. Az emlékeink színei pedig nem hazudnak. Mind monokrómok. A gyermekkor vibráló sárga, vagy zöld és annak százezer különféle árnyalata. Egy szín és annak árnyalatai. Nem csak a fekete árnyalatai. Amikor ezt megtanultam, én a vörös árnyalatait fedeztem fel először. Százezer féle különböző vörös. Ez alkotja minden emlékemet a családomról. Apámról, és a húgomról. De mind közül egy vörös a legvibrálóbb. Élénk és éltető. Erős és gyenge egyszerre. Nélküle talán ismét csak a fekete árnyalatait ismerném. Két év. Két év kellett, hogy ezt megfogalmazzam. És azóta is két év telt el, hogy Tokyoba költöztem. Most is, mint mindig, olyan helyzetben jutottak eszembe ilyen világmegváltó gondolatok, amikor épp nem értem rá foglalkozni velük. Letöröltem egy kis izzadtságot a homlokomról, és megigazítottam a szemüvegemet. A tömeg tombolt, a szűk kis klub, pedig visszhangzott a tapstól és a kiabálástól. A Glass Bullet elég népszerű lett az elmúlt két évben. Még egy kislemezt is kiadtunk, hála Hina dalszövegeinek. Ez a koncert különleges volt. Több szempontból is. Éppen aznap volt két éve, hogy lekapcsolták Moriyama-senseit és végre sikerült meggyőznünk Hinakot, hogy énekelje el az egyik számot. Igaz, nem sajátot. - Mindig is pazarlásnak tartottam, hogy nem akar énekelni. Gyönyörű hangja van. – Pontosabban Mido győzte meg, két óra könyörgéssel. Nem viccelek. Két órán át ráakaszkodott. De végül Hina belement hogy elénekli a „Unbroken"-t, a Beyond the Blacktől. Mélyen beszívtam a nehéz és bódító levegőt majd Mido felé sandítottam, aki bólintott majd a mikrofonhoz nyúlt én pedig a színpad oldalához léptem és az izgatottan toporgó Hinakohoz fordultam.

- Te jössz. – mondtam a lehető legnyugodtabb hangon. – Nyugi. – bólintott, majd fellépett az első lépcsőfokra. A háttérben hallottam ahogy Mido beleszól a mikrofonba. - Most pedig következzék az utolsó számunk, ezért köszöntsétek a színpadon szépséges dalszöveg írónkat, Hina-chant! - Megragadtam a kezét és felhúztam a színpadra. – Gyere és nyűgözd le őket. – elmosolyodtam

- Igyekszem. – felelte kissé bizonytalanul, majd lassan elengedtem a kezét, ő pedig elindult Mido felé. Lassan vissza sétáltam a saját mikrofonomhoz.

Hinako lassan átvette Midotól a mikrofont. A fények kihunytak egy pillanatra. Akacchi visszaszámolt, majd Kuu lassan és nyugodtan játszani kezdett. A zongora billentyűinek hangja egy hatalmas, vibráló előlényként magába szívott mindent.

„When the shades grow deeper
And the darkness reaches out
When the night comes crawling
And the silence grows too loud
When the past won't fade away
Nothing left to win
I have all my soul to give
I will not give in
I'm unbroken
I'll spread my wings
Fly above the winter winds..."

Hina hangja betöltötte a szűk kis termet, a nézők pedig egy pillanatra elhallgattak. Hina ott állt a színpad közepén, kezében a mikrofonnal és mindent kiadott magából. Sosem hallottam ezelőtt ilyen tisztán és erőteljesen énekelni. Vörös haja minden mozdulatánál megcsillanta a reflektor fényében. Pillanatok alatt vége lett a számnak, mi pedig ott álltunk lihegve és kimerülve. A közönség, pedig sokkolva és lenyűgözve. Kitört a tapsvihar és az ujjongás. Hina felém sandított, majd visszaadta Midonak a mikrofont, aki pedig visszahelyezte azt az állványba. Integetett a publikumnak és elindultunk le a színpadról.

- Jó volt? – kérdezte Hina, már a színpad mögött, miközben épp a gitárom tokjának cipzárját húztam össze. Mielőtt válaszolhattam volna Akacchi elrikkantotta magát.

- Még hogy jó? Még engem is kirázott a hideg, pedig nem először hallak énekelni! – mondta majd hátba veregette – Ha így folytatod, még beléd is szeretek! – elnevette magát

- Héé! – magamhoz húztam Hinát – Ő már foglalt! – Mind elnevettük magunkat és elindultunk kifelé, a zsúfolt Tokyo-i éjszakába. Már épp lefelé indultunk egy metrólejáróba, hisz mindannyian fáradtak voltunk és későre járt, amikor megcsörrent a mobilom. Előhalásztam a dzsekim zsebéből majd felvettem. Egy recsegő, fáradt és zsémbes hang szólalt meg belőle.

- Aoshima-kun? Itt Shibasaki nyomozó. Remélem emlékszel rám. – a jó öreg Shibasaki ásított egyet.

- Mit tehetek önért nyomozó, ami nem várhat reggelig? Mindjárt éjfél, és épp egy koncertről tarok haza. – mondtam majd intettem a többieknek, hogy várjanak.

- Á tényleg, a lányom hatalmas rajongód, majd írj alá neki valamit.

- Nyomozó, a lényeget. – igyekeztem, kissé szigorúbb hangnemet megütni, de ásítozva nem igen sikerült.

- Szeretnék kérni egy szívességet.

- Szí - ásítás – vességet? Mifélét? – kérdeztem kissé kíváncsian.

- Hallottál, a múlt hónapban történt gyilkosság-sorozatról? Nem valószínű, mert visszatartottuk a híreket. A lényeg, hogy 13 fiatal nő megcsonkított holttestét találták meg, a hónap folyamán. – szóhoz sem jutottam – Ma megtalálták a 14.-et. Semmi nyomunk sincs, amin elindulhatnánk.

- Holnap bemegyek a rendőrségre és meglátom mit tehetek, de kérem, halasszuk ezt reggelig.

- Rendben. Akkor holnap, Aoshima-kun.

- Visszhall. – letettem, majd a kérdőn néző barátaim felé fordultam. – Shibasaki megint pácban van. – Sóhajtottam, vagy ásítottam. Ezen a ponton már nem volt sok különbség a kettő között. – Azt akarja, hogy segítsünk.

- Holnap. – mondta tárgyilagosan Kuu, én pedig bólintottam

- Holnap. – végre elindultunk a peron felé. Hina mellettem állt és a vállával a karomnak dőlt. - Minden rendben? -  Felé fordultam, mire bólintott és ásított.

- Csak fáradt vagyok. - majd hirtelen egy metró húzott el az állomáson. A vágány túloldalán megpillantottam egy magas és vékony férfialakot. Szőke haja copfba volt fonva, arcát pedig egy maszk takarta el, ami egy széles, már-már beteges mosolyt ábrázolt. éreztem ahogy Hina megdermed és megragadja a karomat. A körme belevágott a bőrdzsekim ujjába. – Yuu...-chan... - suttogta alig hallhatóan. – Ugye te nem látod azt a maszkos férfit... a túloldalon? – kérdezte remegő hangon

- Én... látom. – mondtam, majd megszorítottam a kezét. Még így is remegett. Az előttünk álló Mido is hátra fordult.

- Minden oké, Hina-chan? – bólintott, majd mondott valamit, de az időközben megérkező metrótól egy szót sem hallottam. Az ajtók csak a mi oldalunkon nyíltak, a késői időpont ellenére szokatlanul nagy tömeg pedig beáramlott a szerelvénybe. Épp sikerült lehuppannunk egy székre, amikor elindult a metró.

- Ki volt az? – kérdeztem aggódva

- Egy régi ismerősöm. – motyogta, majd egyészen a fülemhez hajolt – A Candles-egyik bérgyilkosa.

Ui: Igen, tudom. Tudom, hogy rövid lett, de nem nagyon van mostanában ihletem.  Semmi pánik! Jövő héten, igérem, hogy rendes hosszúságú fejezetet hozok! 

03.02.  00:05  -  Uui: Oké, sajnálom. Eddig bírtam. Kicsit több mint két hónap. Ez új rekord. Sajnos írói válságban vagyok és semmi ihletem új fejezetet írni. Higgyétek el, én megpróbáltam, de itt az ideje egy kis vérfrissítésnek. No para, lesz még Monokróm, de ihlet nélkül nem tudok varázsolni. Hamarosan jelentkezem valami egész mással, addig is a legközelebbi viszont olvasásra! 

                                                                                                             Dorana