Monokróm

5. fejezet, Cseppek

Úgy pattant ki a szemem mintha villám csapott volna belém. Ugyanilyen lendülettel is ültem fel, amitől kissé meg is szédültem. Szinte úsztam az izzadtságban. Az ágyam mellett álló órára pillantottam és meglepetten konstatáltam, hogy alig múlt el hét. Felsóhajtottam majd visszahanyatlottam az ágyamra, ám hirtelen hangos csattanásra lettem figyelmes, a bejárati ajtó irányából. Feltápászkodtam hát és ásítozva kitántorogtam az ajtóhoz. Elfordítottam a kulcsot és résnyire kinyitottam az ajtót. Először senkit sem láttam. Már épp csuktam is volna be az ajtót, amikor egy halk hangot hallottam

- Várj... - lenéztem, a hang forrása felé és döbbenten meredtem földön heverő félájult Akatsukira. Lehajoltam és felsegítettem. A lába remegett, és úgy tűnt nem igen tud megállni rajta. Behúztam a lakásba és valahogy segítettem neki eljutni a kanapéig. Leültem mellé és letöröltem egyet a többszáz könnycseppje közül.

- Mi történt? – azt hittem nem fog válaszolni, de lassan beszélni kezdett.

- Én... én nagyon féltem. – suttogta miközben lassan nekem dőlt – A... a bátyám... már megint... - kezdett nagyon rossz előérzetem lenni a végkifejlettel kapcsolatban – már megint leitta magát... Mostanában sokszor előfordult... De most más volt... Amikor tegnap hazaértem már teljesen részeg volt és... - a hangja elcsuklott, sejtettem mit akar mondani, de hagytam, hadd fejezze be – meg... meg... akart erőszakolni... - újra elnémult egy pillanatra – Én megütöttem. De akkor felkapta az egyik kést és... Befutottam a szobámba és bezártam az ajtót... – még mindig a könnyeivel küszködött, de folytatta – Féltem. Nem tudtam aludni sem. Megint nem... - sóhajtottam és lassan átöleltem. Megint erősen kezdtek folyni a könnyei és rázkódott a sírástól.

- Minden rendben. – Suttogtam – Nyugodj meg, Hinako. – úgy éreztem, ebben a helyzetben segíthet, ha a keresztnevén szólítóm, bár én elpirultam egy kicsit, de nem érdekelt. És valóban, hamarosan lenyugodott és elaludt. Felálltam és kivettem a szekrényből egy takarót. Óvatosan ráterítettem, majd eltöprengtem, hogy hogyan tovább. Egy biztos, nem küldhetem haza. Semmi használható nem jutott eszembe így a szobámba mentem és a gitáromra néztem. A kék felület csillogott a reggeli fényben. Megráztam a fejemet, hiszen nem akartam felébreszteni Akatsukit. Újból sóhajtottam és végül a vallomások olvasgatása mellett döntöttem. És még milyen jól döntöttem. Ugyanis megakadt a szemem azon, hogy arra a kérdésre, hogy „Állt-e Sakaki-kun valakivel romantikus kapcsolatban?" Négy féle válasz ismétlődött. Ebből három, az osztályba járó lányok egyike, viszont a negyedik, egy meg nem nevezett idősebb nő. Na már most, Moriyama-sensei képviselt minden diákot az osztályból. Amennyiben ő a negyedik személy, akivel Sakakinak kapcsolata volt, az megválaszolna egyet s mást. Például, hogy miért volt annyira lesokkolva. Mármint nyilván mindenki meglepődött, de ő konkrétan úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Illetve értelmet nyerne az is, hogy honnan tudott ennyit Sakakiról. És hogy miért jegyzett meg ennyi haszontalan információt. Mint például a salátás dolog. De még ha ez igaz is, akkor sem vagyok közelebb a megfejtéshez. Végül tanácstalanul csuktam be a vastag irattömböt és a telefonomért nyúltam. Kuu számát tárcsáztam, majd elbambulva hallgattam ahogy kicseng és ahogy Kuu szokásosan komoly hangján beleszól.

- Jó reggelt, Aoshima-senpai. Miben segíthetek? - kérdezte

- 'Reggelt. Jutottál valamire tegnap este óta? – kérdeztem vissza

- Nem nagyon. Meglehetősen zavaros ez az egész. Mit szólnál, ha átmennénk, és átbeszélnénk mindent az üggyel kapcsolatban? Célszerűbb személyesen értekezni ilyesfajta témákban. – Sóhajtottam, már nem is tudom hanyadszorra azon a reggelen