Monokróm

6. fejezet, Flashback

A vonal megszakadt és pedig megpróbáltam feldolgozni az imént hallottakat. Lassan Akatsuki felé fordultam, aki egészen a falig hátrált, és most annak tövében kuporgott. Félelem, nem is inkább pánik uralta az arcát. Léptem egyet felé, de ő csak még inkább a falhoz lapult.

- Akatsu- közben felé nyúltam, de ellökte a kezemet.

- Ne! – felkiáltott és reszketve gömbölyödött össze – Már megint kezdődik!

Lassan még egy lépést tettem felé. Majd még egyet. Végül leültem vele szemben a földre. Megint úgy ültünk, mint egy fél órája. Csak most ismét ő volt idegroncs. Az előbbiek alapján ítélve, nem érném el, hogy lenyugodjon, ha hozzáérek. Így maradt a keresztneve.

- Hinako. Minden rendben. Nincs itt senki rajtunk kívül. – vettem egy mély levegőt – Minden rendben. Nem tudom ki telefonált, vagy hogy mit tett veled korábban, de egyet tudok. – lassan felém fordult – Nem fog újra megtörténni.

- Hazudsz. – sóhajtottam és úgy döntöttem mindegy. Ennél rosszabb nm lehet. Lassan magamhoz húztam és átöleltem. – Mégis mit-

- Sssh. Nyugodj meg Hinako. Te is tudod, hogy van kiút. A múlt láncai nem tűnnek el, ha rájuk koncentrálsz. Csak még jobban megbénítanak és visszahúznak... - hirtelen nem kaptam levegőt. Akatsuki hasba könyökölt. Mire én elengedtem és köhögve hátrébb csúsztam a padlón.

- Bocsi...

- Na hiszel nekem? Elhiszed, hogy minden rendben lesz? - nem hittem, hogy sikerült meggyőznöm, de elpirult és elfordította az arcát.

- Hiszek neked, ha... Ha mostantól Hinako-nak szólítasz... - elnevettem magam

- Ha ezen múlik királynőnek is szólítalak. – felém fordult

- Elég a Hinako is. Királynő még nem vagyok. – mondta, majd ő is elnevette magát.

- De ez nem fer, Hinako. – láttam ahogy még jobban elpirul. Pedig ő kérte, hogy hívjam így... - Én hívjalak a keresztneveden, te meg csak kényelmesen maradsz az Aoshima-kun-nál? – megint azt a hangsúlyt használtam, mint amikor Shibasakit győztem meg, hogy engedjen segíteni.

- A... A... Akkor a Yuu-kun... megfelel? – ismét elnevettem magam

- Csak viccelek. Úgy szólítasz ahogy akarsz. – felálltam – Nincs kedvem tétlenül ülni, menjünk el Moriyama-senseihez. – kérdőn nézett rám

- Én is?

- Persze. Én nem tudom a címét. – sóhajtott, majd ő is felállt. – Rendben. Menjünk.

Kiléptünk a lakásból és elindultunk lefelé. Amikor kiértünk egy nagyobb utcára szinte fullasztóvá vált a tömeg. Éreztem ahogy Akatsuki megmarkolja a dzsekim sarkát. Majd elindultuk a legközelebbi metró megálló felé.

- Moriyama-sensei nem lakik messze innen. – mondta Hinako – csak egy megállót kell mennünk kifelé. – bólintottam.

- Akkor csak remélnünk kell, hogy otthon van.

- Biztos otthon van. Sosem mozdul ki.

A metró csikorogva fékezett előttünk, mi pedig az árral sodródva bezsúfolódtunk a kocsiba. A szerelvény elindult és pár perccel később meg is állt. Épp időben léptünk ki és már robogott is tovább, hiszen egy másodperc késés is megengedhetetlen volt. Hisz ki tudja hány kőgazdag vállalatvezető vár csak az alkalomra, hogy a járatok késéséért beperelje az üzemeltető céget. Felfelé kaptattunk a lépcsőn és amikor kiértünk váratlan látvány fogadott. Az utcákon alig néhány ember sétált céltalanul. A kontraszt nagyon erős volt. Pár kilométerrel beljebb szinte hullámzott a tömeg, itt pedig még madarak is csicseregtek. Na jó, nem. Csak galambok repdestek ide oda, a magas házak között. Meglepett, hogy Tokyonak van egy ilyen, nyugodt arca is. Hinako céltudatosan sétált kicsivel előttem. Befordult egy sarkon és megtorpant.