Monokróm

4. fejezet, Fakulás

-Hinako szemszöge-

- Mondd, hogy Hina-chan. – huh? nem szoktam ilyeneket mondani. Csak úgy meg pláne nem, most mégis azt éreztem, hogy a lehető legkomolyabban gondolom. Pár másodperccel ezelőtt még viccesen kötekedtem vele most meg csak néztem, a falat mögötte. És vártam a válaszát, vagy legalább valamilyen reakciót egy nevetést vagy nem is tudom.

- Huh? – félre döntött a fejét – Óóó! Hogy te most viccelsz! – nem – Egy pillanatig azt hittem komolyan gondolod. – mondta majd elnevette magát. -De én komolyan gondoltam...- Majd kínosan kissé, de én is elnevettem magam.

-Yuu szemszöge-

Akatsuki lassan felállt, majd vett egy mély levegőt és a falon függő órára pillantott.

- Ideje lenne mennem. Nem lenne jó, ha késnék. – mondta, szomorú mosollyal az arcán. Bólintottam de gyorsan félre is néztem mert... Nem is tudom miért. Elindultam utána az ajtó felé. Ahogy kinyitotta, még egyszer visszafordult. – Majd találkozunk.

Akartam mondani valamit, de a torkomba magát indokolatlanul befészkelő gombóc nem hagyta, így ismét csak bólintottam, mosolyt erőltetve magamra. Kilépett a folyosóra és az alakja lassan távolodott. Én pedig csak álltam és néztem utána bambán. Rossz előérzetem volt. Visszasétáltam a lakásba és jobb dolgom nem lévén a szobámba mentem. Ledobtam magam az ágyra és kinyújtottam a kezem, az ágy mellett álló gitárom felé. Óvatosan végig simítottam a lakkozott, kék felületet.

- Legközelebb játszok neki valamit... - motyogtam magamban majd lassan lehunytam a szemem.

Álmomban egy sakktáblára emlékeztető holdfényes szobát láttam telis-tele könyvekkel és kottákkal. A közepén egy zongora állt, aminek magától mozogtak a billentyűi. Valahonnan lágy fuvallat fújt és egy távoli, halk női hang énekelt egy bús és könnyfakasztó dalt. Talán órákig aludtam, talán csak pár percig, de hangos kopogásra ébredtem. Feltápászkodtam, majd ásítozva ajtót nyitottam. Egy egyenruhás rendőr meglepett arcát pillantottam meg. Egy sárga borítékot szorongatott, és idegesen tekintgetett jobbra-balra.

- Te vagy Aoshima Yuu? – kérdezte végül

- Igen. Mit tehetek önért? – kinyújtotta felém a borítékot markoló kezét.

- Ezt Shibasaki-san küldi. – mondta majd biccentett – Sok sikert és viszlát, Aoshima-kun. – elindult én pedig becsuktam az ajtót és feltéptem a súlyos, sárga borítékot.

Egy össze fűzött, vaskos, nyomtatott dokumentum volt, mint ahogy vártam. Nagyot csattant az asztalon, amikor a kelleténél hamarabb engedtem el. Sóhatottam, majd leültem és fellapoztam. Tömérdek jellegtelen információ volt. A diákok vallomásai félelmetesen hasonlítottak. Ami jobba érdekelt, az a tanárok és dolgozók félmondatai voltak. Megakadt a szemem egy két mondaton, mint például: „Egyszer egy salátalevelet használt könyvjelzőnek", de ezeken kívül semmi különösebben érdekes nem volt. Sóhajtottam majd becsuktam az iratköteget és vissza botorkáltam a szobámba, ahol ismért ledőltem az ágyamra, azt remélve, hogy ezúttal nem kelt fel senki. Sajnos nem így történt. Talán egy-két óra telhetett el és újból kopogtattak. Morogva nyitottam ajtót. Ezúttal egy idiótán vigyorgó szőke srác állt az ajtóban. Akacchi. Mögűle Kuu lépett elő. Annak ellenére, hogy egészen biztos voltam benne, hogy kint teljesen töksötét van, csipkés napernyőjét összecsukva köszönés nélkül lépett be az ajtón.