Monokróm

I. rész - Tanár-Diák Viszony; 1. fejezet, Egyesek, Nullák, ERROR

Egyforma utcák, egyforma épületek, egyforma gimik. Tokyo veszedelmesen egyhangú, ha nem vagy hajlandó beállni az ámuldozók sorába. Minden olyan mintha kettes számrendszerben lenne. Csak egyesek és nullák. Néha megtöri ugyan az egyhangúságot valami, de épphogy csak feltűnik az embereknek, a társadalom, mint valami vírusírtó nyomja el és húzza ki gyökerestül a változást. Mert hiába szajkózza mindenki, hogy légy önmagad, hisz manapság nem tűrnek el semmiféle újat vagy mást. Légy okos, szorgalmas és alázatos. Légy újító, aki egy jobb jövőt akar, de ne vidd túlzásba. Aurea Mediocritas. Hisz a legjobb, ha az arany középutat választod, és átlátszó maradsz ebben a monokróm világban. Mély gondolatok. Ha a szüleim ezt hallanák pszichológushoz küldenének, hiszen egy tinédzser fiúnak nem ilyen gondolatai kellene legyenek. Hát már nem hallják. Legalábbis, apám biztos, hogy nem. Ezek a mély filozófikus gondolatok úgy elhúzták az időt, hogy a taxi lefékezett egy nyitott, rácsos vaskapu előtt. Az udvarban ott állt a következő, az előző gimimnek szinte pontos mása. Nem egy építészeti műremek, de nem is olyan ócska. Egy szokványos felső középiskola Tokyoban. A diákok lassan sétáltak és tömörültek befelé a kétszintes iskolaépületbe. Kikászálódtam a taxiból, amit a nagybátyám már korábban kifizetett. Hogy hogy lehet egy taxit előre kifizetni? Csak simán kétszer annyi pénzt adott a sofőrnek, mint kellett volna. De térjünk vissza a jelenbe. Mármint a múltba. Lassan átléptem én is az épület küszöbét. Ügyet sem vetve a bámészkodókra odaléptem egy tanárnak látszó nőhöz.

- Elnézést. Én most iratkoztam át ide. Tudna segíteni...? - a nő egy pillanatra lefagyott majd kínosan elmosolyodott.

- Hogyne, te vagy Aoshima-kun, igaz? - bólintottam, kissé zavartan, hiszen nem számítottam fogadóbizottságra.

- Igen. Aoshima Yuu vagyok. - a nő még mindig kínosan mosolygott majd intett, hogy kövessem.

- Moriyama Mika vagyok, az új osztályfőnököd. - mondta miközben megállt egy ostályterem ajtaja előtt. A keze kissé remegett amikor kinyújtotta, hogy elhúzza az ajtót.

Bentről halk vihogás és suttogás hallatszódott ki. Beléptünk a terembe. Szokványos volt. A szó minden értelmében véve. Vihogó lányok, leckét másoló fiúk. Néhányan kibámultak az ablakon mások pedig a füzetük szélére firkáltak valamit. A tanárnő a táblához lépett és felírta a nevemet. Az osztály csak ekkor csendesedett el, és kíváncsian néztek rám, a sorozatgyártott szemeikkel. Bemutatkozás meg bemutatás, kéttonna kérdés. Leírni is fárasztó. Lefogadom hogy mindenkinek van egy listája amire sorra írja a kérdéseket, amik random eszébe jutnak miközben éli a szürke unalmas kis életét, remélve, hogy talán szembejön majd valaki az utcán, akinek felteheti őket. A sok fárasztó kérdés után végre leülhettem egy ablak melletti padhoz. Unalmas órák következtek. Angol, matek irodalom és a többi. Ebédszünet, ahol tovább bombáztak kérdésekkel majd még több unalmas tanóra. És vége. Végre vége a napnak. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. De tudtam, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet egy két vállalkozó szellemű srác, hogy körbe vezessen, mintha nem lenne minden iskola pontosan egyforma. Megérzésem nem csalt egy kócos, barna hajú srác közeledett a padomhoz céltudatosan, majd leült a mellettem lévő székre.

- Sakaki vagyok. - Kezet nyújtott, egy pillanatig elmerengtem valami jelentéktelen apróságon majd megráztam a felém nyújtott jobbot.

- Aoshima. - bólintott, majd elengedte a kezemet.

- Érdekel az iskola? Megmutathatom merre vannak a klubok meg ilyenek, ha gondolod... - nem akartam faragatlan lenni így bólintottam

- Persze. Van könnyűzenei klubotok? - láthatóan meglepődött, majd elgondolkozott